Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Duba Gyula: Bohóc a hajnali utcán

— Azonnal rátérek — biztosította K. Z. —, ez lényegében mind hozzátartozik a tárgyhoz. Ez maga a tárgy... — Töprengve hallgatott, jobbkezével megtámasztotta a fejét és később még hozzátette: — A tárgy ugyanis én vagyok.

— Ne haragudj! — nyugtatta a barátja. — Nem akartalak megbántani...

Most megfogta a karját, erősen a barátja szemébe nézett és úgy beszélt tovább. Szavai természetellenesen és idegenül csengtek, pedig belső feszültség fűtötte őket. Mint aki gyón, de bűntelenül és ezért hamisan.

— Valahol a lelkem legmélyén érzem, hogy furcsa ember vagyok. Szokatlanul gondolkodom és mintha félnék valamitől. Nem bízom magamban. Amikor megismerkedtem a feleségemmel, harmad éves orvostanhallgató volt. Egy kollégája udvarolt neki. Ivánnak hívták. Nagyon tehetséges és szimpatikus ember és nagyon szerette a feleségemet. A feleségem szép nő — ismered — és városi, az apja mérnök. Másképp nevelték, mint engem, igényesebben és színvonalasabban. S ez zavart. Nem tudtam megérteni, hogy egy városi környezetben nevelkedett, okos és szép lány engem választ élettársul és nem Ivánt, aki ugyancsak városi fiú. Hogyan, kérdeztem magamtól, én, mindenünnen lekéstem, most az egyszer idejében érkeztem volna?

— Ez természetes. Értékes férfi vagy és egy nőnek ennyi elég. Mérnök vagy. Jövőt látott benned.

— Nem tudom — ingatta a fejét —, meglehet. így kellett lenni, mert hozzám jött feleségül. Iván azóta sem nősült. Néha felhív és gyakran meglátogat. A feleségem azt mondja, ha kettesben találkoznak, meg szokta őt kérdezni, hogy boldog-e? S ő mindig azt felelte, igen. Iván kissé keserűen, de úgy gondolom, irigység nélkül nézte a boldogságunkat és jó barát maradt. Mert mi nagyon boldogok voltunk. Nem tudom, milyen az igazi szerelem, de ez az lehetett. A lehető legtökéletesebb harmónia és lelki egyensúly volt, ami két ember között lehetséges.

— Igen — morogta kissé bosszúsan a barátja —, dehát miért csaltad meg?

— Nem tudom — mondta K. Z. csüggedten és a barátjának most már határozottan az volt a véleménye, hogy színészkedik. Nem természetes dolog így kiteregetnie önmagát az embernek és nyavalyogni, hogy nem tudja, mit miért tett.

— Bolond ember vagy, te — mondta ingerülten —, mindig is az voltál! — Ojra inni kellett, gondolkodás nélkül és gépiesen. K. Z.- re már hatott az ital, néha dadogott, a szeme csillogni kezdett és nézelődött maga körül,

de még annyira saját gondja bűvkörében élt, hogy állandóan visszatért hozzá. Ujjaival ütemeket dobolt az asztalon és kissé könnyedéb- ben beszélt.

— Mit gondolsz, mi van az emberben itt. belül... — a szívére mutatott —, hogyan rúghatja el magától oktalanul, valami belső ösztöntől kergetve az ideális harmóniát? Mert elrúgja, ha olyat csinál, mint én. Vét valaki ellen, aki bízik benne és nemsejt semmit. S ez elég, mindent elvesztett. Mi szükség erre. mondd? Mit ér így az ember élete, ha egyetlen perc alatt legnagyobb értékeit is elveszítheti?

— Fenét veszít el — kiáltott rá haragosan a barátja —, semmit sem veszít el! Minden házasságban bekövetkezik előbb, vagy utóbb az, ami veled történt. Aztán múlik az idő és elmossa, szinte nyomtalanul elmossa a sérelmeket és az asszony megbocsát. A nők mindent megbocsátanak, ha szeretnek.

— Nem igaz... én jobban tudom. Ezt nem lehet megbocsátani. Ez árulás és az árulást sosem lehet megbocsátani, az árulókat minden törvény halállal bünteti. Figyelj! Amikor a lánytól hajnalban hazamentem, az jutott eszembe, hogy ott, abban a régi faluban nem tettek ilyet az emberek. Legalább is nem így, indokolatlanul és minden közelebbi kapcsolat nélkül. Erre csak a mai ember képes. Az intellektuel ... Először én is el akartam titkolni, menteni, ami menthető, de egy hónapnál nem bírtam tovább hallgatni és elmondtam neki mindent. Nem tudtam elviselni a gyanútlansá- gát és őszinteségét. Ügy éreztem, napról napra becsapom.

A barátja annyira felindult ezen, hogy egy heves mozdulattal véletlenül kidöntötte poharát.

— őrült... ilyen eszeveszett őrülteket börtönbe kellene zárni és kenyéren, meg vízen tartani...! Micsoda lehetetlen erkölcsi kolon- cokat hoztál a faludból? Egy évtizede élsz városban és mégsem nőttél fel lélekben a kor színvonalára...?

— S ezzel véae — fejezte be K. Z., mint aki nem hallott semmit és valóban mindennek a végére ért —, darabokra tört a harmónia. Megpróbálta elfelejteni és megbocsátani az egészet, de nem ment. Igyekeztünk kedvesek lenni egymáshoz, nem sikerült. Láthatatlan és durva függöny ereszkedett közénk, melyben megakadtak és tehetetlenné váltak a simoga- tásnak induló mozdulatok. Most értettem meg, hogy elmúlt valami, amit soha semmiféle erővel, vagy varázslattal, visszahozni nem tudok.

— Szinte esdeklően nézett a barátjára. — Mondd, miért kellett ezt tennem? Nem azért, mert rríindig mindenünnen lemaradtam és ... így akartam magamat megnyugtatni: hogy én