Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Duba Gyula: Bohóc a hajnali utcán

vonatok, akkor mi lekéstük a gyorsot és te- hervonattal igyekszünk a nyomában. Tudod miért?

— Nem tudom — nézett rá értetlenül a barátja.

K. Z. hosszan csóválta a fejét. Valóban pózolt, bár nem tudatosan. Ezekben az órákban esetlen póz mögé rejtette önmagát.

— Nem tudod? ... Ez hogy lehet? Pedig te is onnan indultál, ahonnan én! Egy tőről származunk mi ketten, egy gyökér hajtásai vagyunk. Garammenti faluból jöttünk mindketten. Bizonyítékokat akarsz, hogy mindenről lemaradunk? Hát idefigyelj! Milyen is volt a mi életútunk, lássuk csak! — Felemelte balkezét, összezárt ökléből kikandikáltatta a hüvelykujját és mutatta. Először! — Kamaszkorunk háborús nélkülözések, a front. Mire -emlékszel ezekből az időkből? Berepülések, bombázás, menekülés. Halottak, döglötten vicsorgó lovak az árokparton. Voltál te kamaszkorodban szerelmes? Én nem! — Most a bal keze mutatóujját tartotta fel. Másodszor...! Amikor legénysorba léptünk, beszorultunk a faluba. Hová mehettél volna akkor? Esetleg a szomszéd falvakba. És a városok, az ország? Oda mehettél? Bezárt a világ a falunkba és ránkfordította a nagy kulcsot.

— így volt... intett a barátja beleegye- zően. Érdeklődve hallgatta, mert nem tudta, mit akar mindezzel mondani, de közben maga köré tekintgetett, nézte a nőket és mérlegelte, hogy ha már itt vannak, később legyen kivel szórakozni. Pillantását több nő is viszonozta, erre megnyugodott. A szódás pohárhoz koccintotta poharát és ivott.

K. Z. a nagyujjával jelzett. Harmadszor:

Két év múlva kitelepítettek. Minket Csehországba, a velünk egyivású legényeket, a legénykeresztapáinkat és barátainkat, meg a rokonainkat Magyarországra. Az a kis falusi közösség, amelyben otthon éreztük magunkat ezer darabra robbant. Emlékszel, amikor a faluba visszatérhettél, az utcán csupa idegen arccal találkoztál. Hónapokig ismerkedtél velük. Üj barátokat kerestél. Összeszoktatok. De találhattál olyan barátokat, amilyenek a régiek, gyerekkori jó pajtásaid voltak?

A másik a fejét ingatta és cigarettára gyújtott. Egy pillanatra félbeszakította. — Később majd táncolunk, ugye?

— Igen, egyezett belé K. Z. gépiesen, s talán tudatáig sem jutott a kérdés lényege, annyira elfoglalták a saját gondolatai. — Érted már? Mindentől elvágva, külső hírek, könyv, újság és rádió nélkül, bizonytalanságban és tudatlanságban értél felnőtté egy felkavart és jellegét vesztett faluban. Pedig a háború után

igazán széles látóhatár tárult, korlátlan lehetőségekkel a világ fiataljai elé. Mi erről a világba tárulkozásról egyszerűen lemaradtunk. Lekéstünk, ahol mi születtünk, ott mindezt csak lekésni lehetett.

így volt...?

— így — bólintott elkomorodva a barátja.

Szinte egyszerre intettek a pincérnek, hogy

hozzon konyakot. Rendszerint ittak, amikor hasonló témáról beszélgettek, a múltat emlegették és az elhagyott falu régmúlt levegőjét idézgették. Belső szükségből kellett inniuk, ezek az emlékek valahogy italok ízéhez tapadtak, és mámoros fejjel teljesedtek ki fájdalmasságában is szép és visszahozhatatlan világgá. Az ital kellemes zsongással megmozgatta a vérüket és szivárványszínű köntösben lengték őket körül azok az idők, amikor még kalapos, csizmás falusi legények voltak. S ez kellemes volt. De K. Z. most nem akart maga körül kellemes hangulatot.

— Hogy a középiskolával mennyire lemaradtunk, arról talán beszélnem sem kell sokat. Elsős iparista koromban huszonegy esztendős, katonasorban levő legény voltam. S a társaim...? Csupa esetlen és tapasztalatlan, magam szőrű parasztgyerek, aki váratlanul rácsodálkozik a világra. Üj honfoglalás az iskola padjai között. Az elsős középiskolások ma tizenöt évesek... — Most a kisujjával jelzett. Ötödször...! — Hát a főiskola? Családapák lehettünk volna és kevéspénzű, tanulmányi segélyből élő főiskolások voltunk. Mondd, miben teltek el a húszas éveink, a legszebb évek, amikor az ember szinte fájóan fiatal és nagyon erős, két vállán a világot vinné el? Megfeszített tanulásban, hajszolt- ságban és pénztelenségben? Még a nőkről is mindig lekéstünk, mire mi találtunk volna valakit, rendszerint már megelőztek ...

Hosszabb szünet után játszani kezdett a zenekar és két szembenülő nő kérdően tekintgetett feléjük. Csinos nők voltak és társtala- nok. K. Z. barátja hosszan megnézte őket. aztán türelmetlenül intett.

— Mit akarsz mindezzel mondani... Beszélj már a feleségedről, mi van vele...?

A beszélgetés csak félig kötötte le, másik énje a nők felé készülődött. Más ember volt, mint K. Z. Annak ellenére, hogy nem sokra becsülte, kedvelte a nőket és semmilyen alkalmat nem mulasztott el, hogy közelebbi viszonyba kerüljön velük. Szüksége volt rájuk, az önbizalmának volt rájuk szüksége, a vérében voltak . . . Konyakot kért, mert ismerte K. Z.-t és tudta, hogy ha eleget ivott, ő is megváltozik.

— Térj a tárgyra...! — mondta még egyszer sürgetően.