Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - Duba Gyula: Bohóc a hajnali utcán

Duba Gyula bohóc Szombaton este tíz óra körül K. Z. harminc­négy éves vegyészmérnök felhívta a barátját, hogy azonnal találkozni akar vele. Nagyon fontos. A barátja először kifogásokat keresett. Aztán a rövid beszélgetésből megérezte, hogy K. Z.-nek valami baja lehet, ideges vibrálást olvasott ki a hangjából és zavaros mondatai­ból kétségbeesett bizonytalanságra következ­tetett. Háromnegyed tizenegykor találkoztak. A Duna felett csillagos, szeptembervégi éjsza­ka, de a várost beborító csillagpalást mintha széthasadt és eltűnt volna, a neonfények elva­kítják az embert és nem látja az eget. Tömör sötétséget lát csupán a házak tetején. — Nagy szükségem van rád ezen az éjsza­kán — mondja K. Z. élénken. — Mi történt? — kérdezte a barátja. — Elhagyott a feleségem, elment egy más férfihez. Megvárták, amíg csengetve és csörömpölve elmegy a hetes villamos, aztán átmentek a Hviezdoslav téren fel a Grill-parkba. Tömve volt a mulató, de a barátját jól ismerik min­den zenés helyen és a főpincér azonnal szer­zett neki két helyet egy sarokasztalnál. Sze­mélyesen hozta a rendelésüket. K. Z. két konyakot kért, a barátja meg ezalatt körül­nézte a nőket, különösen azokat, akiknek még nem volt táncosuk és egyesével, vagy csopor­tosan ültek az asztalok mellett. Csinos galle­ria, állapította meg magában. — Mi történt tulajdonképpen? — kérdezte aztán. K. Z. egyszerre hajtotta fel konyakját, szó­dát ivott rá, aztán legyintett és egy látniva- lóan erőltetett grimasz kíséretében azt mondta: — Igazában megérdemeltem, amit tett ve­lem, mert megcsaltam ... A barátja újságíró, vele egyidős, de még nőtlen. Meghökkenve hallgatta. Ahogy jobban figyelte, az volt az érzése, hogy K. Z. termé­szetének idegen és számára szinte elképzel­hetetlen helyzetbe kerülhetett s most nem tudja, hogyan viselkedjen. Minden gesztusa póznak tűnik, minden szava egy rosszul fel­fogott szerep jegyében fogant és természet­ellenesen cseng. Szenvtelenül és szabatosan beszél, akárha a más, számára közömbös dol­gáról beszélne. A fogalmakra a legmegfelelőbb kifejezéseket keresi és a mondatok között rövid szüneteket tart, gondolkodik. Olyan em­ber benyomását kelti, akinek mérhetetlenül fontos, hogy nagyon érthetően és pontosan fejezze ki magát. Egész röviden mondta el a fejleményeket elindító lényeget. Iszogató és mulató társaságban, ahová véletlenül került, megismerkedett egy lánnyal. A nő vadidegen és számára közömbös. A társaság, a jókedv és a bor valahogyan összehozta őket, s ő, meg­gondolatlan állat, ittas fővel elment a laká­sára. Hajnalban került haza. — Hol van most a feleséged? — kérdezte érdeklődve, a barátja. — Ivánnál... Azt mondta, ma éjszakára elmegy Ivánhoz, és erre azt mondtam, men­jen! Természetesen elment. — Igen... ez természetes. És ki az az Iván... ? — Oh — élénkült fel egyszerre —, ezt külön el kell mondanom, hogy ki az az Iván. Az egész történetünket el kell mondanom, úgy ahogy volt, hogy tisztán lásd a helyzetet. — Pincér... — intett a barátja —, kérünk még két konyakot...! A mulatóban tetőpontja felé közeledett a hangulat. Ez mindig így van. Kezdetben még nincs kapcsolat a zene, a közönség és az elfogyasztott italok között. Ahogy fogy az ital, úgy lesz a zene állandóan bujtogatóbb, az erekben gyorsabban kezd áramlani a vér és a terem légköre felforrósodik. A zenekar tel­jes erejéből játszik és a bárpult előtt már állva is isznak az emberek. Egyetlen üres hely nem akad a magas bárszékeken. A hangzavar­ból ki-kitör egy fergeteges dobszóló, feljaj- duló szakszofonhörgés, melynek nyomán meleg hullámok járják át meg át a helyiséget. A párok már összebújnak, régi ismerősökként tapogatják egymást a szemek és a táncolok arca összeér. — Lemaradt emberek vagyunk — kezdte K. Z. a történetét —, te is meg én is, mind­ketten mindenről lemaradunk. Ha vannak élet­a hajnali u tcán

Next

/
Thumbnails
Contents