Irodalmi Szemle, 1964
1964/10 - Jarka Pašiaková: Óbudai meditáció
Jarka Pašiaková Óbudai meditáció Késő szeptemberi délután, fáradt napfény táncol Óbuda öreg falain. Művész, harcos, nem mindennapi frisseségű ember, szellemben és szívben fiatal, s a valóban avantgárd művészet törhetetlen úttörője, Kassák Lajos névnapjának előestje van ma. Gyakran előfordul, hogy az ismeretlen művészről alkotott elképzelés nem egyezik meg a valósággal, de Kassákot éppen úgy képzeltem el, mint ahogy ízléses, modern óbudai lakásában a két órás beszélgetés alatt megmutatkozott előttem. Kifejező intelligens fej, élénk meleg emberi szem, filigrán alak, minderre együttvéve igen ráillik a nemrég elhunyt Bóka László egyetemi tanár és író találó meghatározása: „szlávos és feminin“, de persze ezt a legjobb értelemben kell gondolni. S. K. Neumann kortársa, Kandinsky barátja két háború és a közbeeső és az azt követő forrongó időszak élő tanúja és naplója, átlagon felül egyszerű, egyenes és magával ragadóan bUszke ember. Ha elgondolom, hány ideológiai, irodalmi és személyi csatáját kellett megvívnia Kassák Lajosnak hosszú és gazdag élete során, szinte hihetetlennek tűnik, hogy mennyi lelki erőt, mennyi bátorságot, elszántságot és energiát, mennyi osztálya és egy eszme iránti hűséget kellett tanúsítania ennek a törékeny, szemre mindennapi, de amellett mégis törhetetlen és rendkívüli személyiségnek. Kassák Lajos minden esetre olyan jelenség, akihez nemcsak nekünk, de a magyar irodalmi kritikának és irodalomtörténetnek is nagy érdeklődéssel kell visszatérnie tanúságlevonó szándékkal és egyúttal némi lelkiismeret fur- dalással és szomorúsággal is. Ez a feladat ma is több, mint aktuális. Kassák Lajos Érsekújvárról, tehát vegyes lakosságú magyar-szlovák vidékről és proletár környezetből származik. 17-éves koráig Petőfinek még a nevét sem ismerte, de igen jellemző, hogy éppen Petőfitől jutott el egyenesen költői ideáljához, Adyhoz s az ő internacionalizmusához. Mindezt a vele való beszélgetésből szűrtem le és tudatosítottam magamban. Nem volt ez sem interjú, sem gyóntatás, szabad meditációja volt inkább néhány embernek, akik tökéletesen megértették egymást anélkül, hogy azelőtt személyesen találkoztak volna és annak ellenére, hogy különböző nemzetiséghez, különböző generációhoz tartoztak. Ez nem a kérdés-feleletek estéje volt. Szabad asszociációk, remineszcenciák, tervek és emlékek sorakoztak előttünk emberekről és korszakokról olyan játékosan, ahogy azt egy még ahhoz a generációhoz tartozó művész irányította, amelyen belül egyetemes volt a művészi kiélés lehetősége, szóval és tollal, akusztikusán és vizuálisan. Közíró, szerkesztő, festő, prózaíró és költő, — mindig és mindenekelőtt költő! Saját beismerése szerint a költészetben találta meg legszélesebb és legszemélyesebb kiélési formáját. És éppen itt, szabad verseiben, igazán avantgárdista soraiban vált a magyar irodalomban megismételhetetlenné és leutánozhatatlanná. Prózáját is a költői alaptónus, a dolgok megjelenítése, vizualitása, azt is mondhatnánk antiverbalitása jellemzi. Ezért különbözik annyira Móricz epikus és Kosztolányi lírikus prózájától és éppen ezért nem hasonlít kortársa az annyira intellektuális és racionális Déri Tiborra sem. A beszélgetés sodra gyakran irányt változtat és vissza-visszatér a gyermekkorhoz, az ifjúság éveihez, a környezethez, amelyben emberré cseperedett
