Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya
Jaroslava Blažková Csodálatos pillanat volt. A tó vörösen hullámzott, a csónak Janičiar elvtárs vörös ingével lassan távolodott. Pontosan mögötte hullott a vízbe a nap almája, és az ing megfeszült, akár a vitorla. Bal kéz felől, a tó csücskében három igazi vitorlás fogócskázott. Kergetőztek, táncoltak a vízen, az egyszárnyú madarak játékát űzték, amelyet a különc kövér költő talált ki, az ugyancsak különc internátusi nevelő kedvence. A keskeny földnyelven álló lány kezével ernyőzte szemét. Nyurga és sápadt volt, akár a pincében kicsírázott krumpli zöldje. Kirojtosodott szélű, pettyes szoknyát és műselyem blúzt viselt. Előtte melegen csobogott a víz, Janičiar csónakja egyre kisebb lett. A lány nevetett. Arra gondolt, szép komédia lenne, ha itthagyná. Annyira elképzelhetetlen volt, hogy újból elnevette magát. Hangja mély és rekedt volt, mint a bárdámáké és öreg szerkesztőnőké. A csónak fekete ponttá zsugorodott, szemmel már alig volt követhető. Köröskörül csend és béke, a tó és az ég néma boltozata, s a lány életében először érezte, hogy az a valami, amit az emberek természetnek hívnak, s amit mindmáig mesének hitt, most szemén, fülén és orrán keresztül belé hatol, boldog vörös fényként árad el benne. Az apró paprika érezhet ilyet, ha olajba rakják. Agyagos volt a part, apró sárga mécsesek nőttek rajta. A lány a növények közül csak a temetői rózsákat ismerte, Fedora néni ablakában a muskátlit, meg a hóvirágot, amit öreg nénik árusítottak a pozsonyi utcákon. Letépett három sárga virágot, kurta pikkelyes volt a száruk, úgy világítottak a kezében, mint hatvan wattos lámpák. Mindig valami érthetetlent érzett a virágokban. A belső fényük és egyáltalán — az, hogy szépek. A szépséget szokatlannak találta, idegenkedett tőle. Szerencsére nem sok része volt benne. A nap lebukott a tóba. Sötétvörös tüzek égtek a vízben, az éjszaka illatát árasztották. A lány lábujjhegyre emelkedett. Janičiar bizonyára várja, hogy megijedjen. Messzelátója van a csónakban, lesi, mikor kezd ugrálni, integetni, jajveszékelni. De azt az örömet nem szerzi meg neki. Csak azért is leguggolt és mutatóujjával a sárba írta: — CSAU! Mellé esernyővel átszúrt szívet rajzolt. Odabiggyesztette a neve kezdőbetűit is: A. L. A homokfejtőben zakatoló bágger egyszerre elhallgatott. Szorongató csend terült a vízre, a lány most már kissé megijedt. Felugrott, de a víz üres volt, tükre lúdbőrösen borzongott. — Hé, jé! — kiáltott. Hangja olyan volt, mint a csibecsipogás, mindjárt a part mellett a vízbe fúlt. — Hé! — kiáltotta hangosabban. A sötét ezüstszínű tó, amelyet oly csodálatosnak látott, amikor még a többiekkel együtt volt, most egyszerre kihűlt. Feketedett a világ, gonosz volt a víz, fázni kezdett. Összehúzta magát, de még mindig nem tudta elhinni, hogy Janičiar valóban itthagyta volna. Nem hagyhatta itt, végeredményben felelősséggel tartozik érte. Aztán meq rendes ember. Egyszer a színház előtt találkozott vele, a feleségével ment. Az asszony belekarolt, fehérgalléros kosztüm volt rajta. A lánynak tetszettek a fehér- galléros kosztümök és a karonfogva járó házastársak. Tetszettek neki a fehérharis- nyás kislányok, akik az ilyen házaspárokhoz tartoztak és illedelmesen kikerülték a pocsolyákat. Mindig arra vágyott, bárcsak ilyen kislány lehetne ő is. Ez a vágya talán még annál is erősebb volt, hogy egyszer tejszínhabbal díszített csokoládéstortát egyen. A fehérharisnyás kislányoknak nem pállott ki a szájuk. Nem is ültek a szamárpadban. Az ilyen kislányokra nem ordítottak rá: — Fogd be a szád! — és amikor felnőttek, a fehér harisnya mintha megmaradt volna bennük, fehéren, érzéssel bántak velük. Feszülten meredt a vízre. Janičiar hamarosan felbukkan a part mellett, biztosan elbújt a sűrűben. A víz széléhez kanyarodik a csónakkal és azt mondja majd:
