Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Jaroslava Blašková: Fehér harisnya

— Féltél, ml? — Aztán visszamennek, és Janičiar odakölcsönzi a szvetterét, amely összehajtogatva hever a csónak padkáján, mert hideg van, és mert gentleman.

Háta mögött a nádasban valami locs- csant. Mintha magnetofont indítottak volna el, egyszerre millió béka kezdett brekegni. Nem is brekegés volt, hanem üvöltés, hangos visszhangot verve áradt a víz felett. A lány vacogott, szörnyen félt a békáktól. Csúszósán, nedvesen cuppogtak, a városi gyerek utálata hatalmasodott el rajta, a városi gyereké, aki csak a régi Pozsony udvarait és poros kis parkjait ismeri. Ügy érezte, a meredt szemű békák nagy körben veszik körül, nedves lábukkal az agyagra támaszkodnak.

A sátortábor körül kigyúltak a fények. Csak most látta, mily kimondhatatlan messze vannak az emberek. Könyökét testéhez szorította és panaszosan felnyüszített, mint a beteg kutyakölyök. Kiszakadt belőle valami, Anna Terézia nővér azt mondaná: „a lélek“, kiszakadt belőle és kívülről, idegen szemmel nézett rá.

Valami kiszakadt belőle, mondjuk a lelke, körüljárta és nem azt látta, amit a tükörből megszokott. Sovány, nevetséges kislányt látott, nyaka vékony, szeme akár a bagolyé, arca könnyektől maszatos. Az eleven lélek, a felfújt gumilabda kiszakadt belsője mintha a lottyadt bőrkülsőt bámulná. Keze fejével megtörülte orrát és botladozva elindult a töltésen.

Luciának keresztelték. Romain Rolland jóvoltából e nevet hallva álmodozó, törékeny teremtést látunk magunk előtt. A lány azonban, ha végignézett magán, inkább a kísértő Luciára emlékeztetett, aki a népi babona szerint „elszívja az álmot“.

Ahol született, nem ismerték sem Romáin Rolland-t, sem a népi babonákat. Nevét Schillerné, az angyalcsináló kövér bábaasszony találta ki, mert megtetszett neki a nóta, amelyet a szomszédos csapszékben nyűttek éjjel-nappal: Santa Lucia. Ugyanolyan joggal akár Lili Marlénnak is keresz- teltethette volna.

Anyja, Atalos Mária, akit közönségesen Vikinek hívtak, nem volt rossz teremtés. Csak pechje volt. Egyszer megcsúszott a lejtőn, s többé nem tudott felegyenesedni. Amikor Lucia született, már sötét festékkel pingálta a szemét, és szobája volt a Vödricen. Ipara volt, ősi ipara, amelyre titkos kíváncsisággal és méltóságteljes

megvetéssel néznek azok, akik havi fix- fizetésre támaszkodhatnak. Apró, elég csinos kis nő volt, lerítt róla a védtelenségnek az a látszata, amely legjobban vonzza a férfiakat. Csak akkor tudott goromba lenni, ha pénzről volt szó, mert a pénz mindig bizonyos számú stampedlit jelentett. Néha ölébe vette a gyereket és furcsa nótát dalolt neki, mindig ugyanazt:

— Hej, ti híres kapitányok, a szeretőm hol hagytátok?

A Duna lett hideg ágya, szemét szarka, varjú vájja.

Fehér lábát kilógatja a vízből a nedves partra, kinyúlik keze a rétre, mintha friss virágot tépne.

Máskor egy hatosért élesztőt hozott, tejjel kásává keverte, magára és a kis Luciára kente. Ha a gyerek nyafogott, azzal nyugtatta:

— Bírd ki lányom, fehér lesz a bőröd, mint a kalács.

A lány még most is érezte homlokán, arcán anyja nedves ujjait, az élesztő szaga mindig az anyai szeretetre emlékeztette.

Kisgyerek korában Szlovákia fölött az irgalmasság és jótékonyság szelleme terjesztette ki védőszárnyait. Ez a szellem — szárnyas főkötős karmelita nővérek képében — fogadta védelmébe a kis Luciát is, főleg egy hentes jóvoltából, aki jó keresztény és mama állandó kuncsaftja volt. Az irgalmasság szelleme sötétbordó köntösbe öltöztette, ezt a színt nem találhatta ki más, csak eszeveszett vezeklők és árvaházi gondnokok.

A klastromi menhelyen isten dicsőségére nevelték a kisdedeket. Az életre már kevésbé. Sűrű imádságokkal és híg levesekkel lakatták jól őket, mert az ember elsősorban lélek, s isten igéje a legkiadó- sabb táplálék. Ha a gyerekek megbetegedtek, jött a pap és feladta nekik az utolsó kenetet. Úgy röppentek át az örökkévalóságba, mint a bibliai történet galambjai. A nővérkék szerető szívvel díszítették fel kis koporsóikat, és a halotti misén az életfogytiglani szüzek sápadtkék hangján zengték a zsolozsmákat.

Lucia az árvaházban furcsa, félénk és sápatag teremtéssé nőtt fel. Azokra a szerencsétlen macskákra emlékeztetett, amelyeket cirkuszi ketrecekbe zárnak: oldaluk reszket az örökkévaló félelemtől, szemükben parázslik az elfeledett szabadság vágya.