Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - SVÉD ELBESZÉLŐK - Margaréta Ekström: Egyedül Stockholmban

A fél üveg bor valamennyire helyreállította lelki egyensúlyát, de ugyanolyan mér­tékben megingatta a testit. Mikor azonban mégegy jót húzott belőle, rémülten látta, hogy a fél üveg üres üveggé változott. Csak pár csepp tapadt még az alján, azokhoz intézte szavait. Mert most beiszélni akart. Igen, ő, aki semmitől se félt annyira, mint hogy valaki fecsegésre, találja csábítani egyszer. Mert az ő históriáját nem lehet kinyomtatni, sokkal hihetetlenebb, és sikamlósabb, semhogy anyai érzéseket kelthetne, bonyolultabb, semhogy akármilyen egyszeri cselekedettel meg lehetne oldani. De a nagy magányosságban csak zörögtek a szavak, mint a száraz lomb. Hamar elhallgatott. A megkönnyebbülést, amit egy perccel azelőtt érzett, sehogyse tudta újra felidézni. Ez a mai nap olyan, mint iskolásfiúnak a vakáció, amelyre nem számított, tagad­hatatlan. De a vakáció se öröm, ha a fiú éppen kanyarós, és vesztegzár alatt van. Sok mindentől megszabadul ezáltal, igaz. Nagyon is sok mindentől. Észrevette, hogy a kis ablakon, magasan fönn, a konyhafalon, egyre gyérebben szivárog a világosság ... Hirtelen megéberedett és figyelmesen körüinézett. Nicsak, egy kés! Azt most beledöfheti a városba, akkor kifolyik majd a beteg csend. Odalépett a nagy, fehér konyhaasztalhoz, izgatottan kihúzta a fiókot. Sárgult szal­vétagyűrű volt benne, meg egy abrosz-kefe, amit nagyon szorgalmasan használhattak, mert olyan volt, mint valami kopott paróka, és a fiók belső sarkában egy kis pisztoly. Minek a szakácsnénak a pisztoly? Tán azzal lövöldözi ki a szilvából a magokat? Mikor az utolsó drága cseppeket is lecsurgatta a torkán, az utálatos üveget ki akarta hajítani a temetőbe. De nem találta el az ablakot. így most a szakácsnő szépen megvetett agyában szendergett a borosüveg. Ő meg röhögött. A hangot egymásnak adták a falak, végül már inkább sírásnak tetszett, mint nevetésnek. Jobb kezében a kis pisztolyt szorongatva, lassan lépkedett a temetőben. Régen volt, amikor így járkált, pisztollyal a kezében, legalább tíz—tizenkét éve. És az játékpisz­toly volt. Aztán leért a vízhez, és tövábhment a Blasieholmon át a Djurgarb felé. Didergő verebek csiripeltek a Strandvägen a homokgulák között. A gyenge kis hangtól még fülhasogatóbb lett a csend. A házak ablakai mintha koponyák szemüregei lettek volna, haragosan néztek. A né­maság jéggé fagyott a lába előtt, alig bírt előrevergödni. De azért nem állt meg, csak a Blockhus előtt, a partfok hegyén. Ott ült, amíg az este cirógatni nem kezdte szurokfekete ecsetjével — a jeladást várta, feszülten leste: most... most... Mégis jön valaki. Mit nem adott volna érte! De csak a vizet hallotta, meg a távoli erdőt. Végülis nagyot sóhajtott, maga se tudta, feilélegzik-e, vagy bánatában sóhajt. Pár perccel azután pisztolydörrenés höm- pölygött körbe-körbe a hullámfodrokon. Mintha ez lett volna a várva-várt jeladás, ezrivel tódultak elő az emberek minde­nünnen és rárohantak, elborították — szeretetükkel. G. Beire Margit fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents