Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - HAGYOMÁNY - Dobossy László: Jiří Wolker és József Attila

szonnégy éves poétának, hogy olyan világirodalmi műveket alkosson, amelyekben sajátosan egyedi veretbe ötvöződött Guilaume Apollinai- re-nek a szabad asszociációs kifejezésmódja és a múlt századi Jaromír Erbennek az embert a végzetével szembeállító ballada-költészete.

A modern irodalom távlataiban is figyelemre méltó a mód, ahogyan e fiatal kommunista költő — tudatosan és szinte programszerűen

— teremt új műfajt: szociális balladát, amelynek hősei (munkások, tengerészek, katonák) a múlt századi előd balladáival szöges ellentétben, nem a megmásíthatatlan természeti végzet áldozatai többé, hanem a megváltoztatható kapitalista módszeré, s a költő jelzi is, hogy az áldozatok lelkében mindig ott izzik a változtatás Ígérete. Erre céloz a röntgenballada utolsó sora a gyűlöletről („Ott mélyen lent, a gyűlölet lángol, te szegény!“ vagy a fűtő szemeiről írt ballada befejező akkordja / „A munkás halandó, a munka él!“

S hadd említsem meg ezzel kapcsolatban, hogy ennek a kötetnek a címe, amely ezeket az annyira fontos új műfajú és új szemléletű Wolker-verseket tartalmazza, eddig kivétel nélkül minden alkalommal fogyatékosán, megtévesztőn került a magyar olvasók elé, ily- képpen: Nehéz óra, másutt Súlyos óra, vagyis az eredeti cím szószerinti fordításaként, jóllehet a cseh kifejezésnek (Téžká hodina) van egy másik értelme is, mégpedig A szülés órája, és Wolker itt nem kétségesen a másik értelemben használja a címül írt két szót: a szülés órája jött el — hirdeti — a születésé, amely új kort és új költészetet hoz...

Wolker műveinek az első magyar fordítói és méltatói is főleg az itt, e kötetben közölt versekre lettek figyelmesek. Megérezték, hogy ezekben az újfajta epikai kompozíciókban egy kivételes érzékenységű (néha már- már kivételes érzelmességű), ám mindig végletesen őszinte és áttetszőén tiszta költőegyéniség fejezi ki a modern világ legdrámaibb osztályellentéteinek emberi tartalmát. Wolker költészetétől lényegileg idegen a szólamszerűség, a rikító jelzők kedvelése, az ünnepélyes hang használata s általában a közéleti költészetet gyakran kisiklató nagy szavak kísértése. A wolkeri vers mindig az ember közelében marad, belső világot sugároz, érzelmekről, vágyakról, fájdalmakról szól, s a forradalmi- sága is inkább a légkörében, a hangulatában és a hatásában van, nem pedig az eszközül használt szóanyagban.

Mindez már jelzi, hogy milyen rejtélyes rokonság fűzi egybe a fiatalon elhunyt cseh poétát és a magyar szocialista költészet halhatatlanjával, József Attilával, aki épp akkor

lépett az irodalomba, amikor Wolkert, huszonnégy éves korában, elragadta a tüdőbaj. Aligha félrevezető túlzás vagy tetszetős paradoxon azt állítani, hogy Wolker igazi közvetlen követője nem a cseh irodalomban keresendő, hiszen ott a pályatársak, elsősorban a nagy Nezval ösztönzésére, de a változó társadalmi viszonyok következtében is, csakhamar más modern irányok vonzásába kerülnek, — hanem a magyar költészetben, a szintén magányos és szintén a munkásosztállyal és a munkásmozgalommal azonosuló József Attila műveiben.

Persze nem hatásról és nem is példa-átvé- telről van itten szó, hanem arról, hogy főleg fejlődésének csúcsára érve, a harmincas évek némileg módosult viszonyai közt és természetesen a magyar irodalmi múlt legjobb értékeit is tovább építve, József Attila lényegileg ugyanazt a költői magatartást követte, amely Wolkert jellemezte második gyűjteményének írása idején. Ahogy Wolker törekedett tudatosan a modernnek és a hagyományosnak, az egyetemesnek és a nemzetinek, az emberinek és a proletárnak a szintézisére, — ugyanígy jutott el József Attlia is a modern irányok eredményeit felhasználva s ezeket egyéniesít- ve a leghitelesebben forradalmi indulatok művészi kifejezéséhez.

Költői látásuknak és közlési módszerüknek e lényegi azonossága okozza, hogy a józsef attila-verseknek gyakran a hangvétele is hasonlatos. József Attila is szívesen idézi meg az embert körülvevő anyagi világot, az apró dolgokat, a „tapsikoló jázminokat“, a tárgyakat, amelyek, — mint hű kutyák — ösz- szesűrűsödő tekintettel — és szenvednek — mert hozzájuk senki se szól“. Az ember körül élő kis és nagy dolgok szüntelen láttatása, a bensőségesen egyéninek és az egyetemesen törvényszerűnek a viszonos egységbe illesztése váltja ki a monumentalitás érzetét, amely egyként jellemzi József Attila műveit és Jirí Wolkerét is.

S ugyancsak Wolkerhez hasonlón szereti József Attila is — költészetének talán legállandóbb jegyeként — megjeleníteni a hangulati környezetet, amely körüllengi hőseit vagy önmagát. Ez a távlat-teremtési szándék nem egyszer eredményez olyan verset, amelynek a kompozíciós váza, a gondolati emelkedése és az érzelmi sugárzása is pontosan emlékeztet a második korszakbeli Wolker egyik-másik nagy darabjára. Ilyen például maga a Külvárosi éj is, amely — tudjuk — azzal kezdődik, hogy a költő megidézi az éjt, a csöndet, a tárgyakat, aztán betekint a gyárba, ahol „reggelig, míg a munka áll, — a gépek mogorván szövik — szövőnők omló álmait“. Ugyanez