Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - HAGYOMÁNY - Zeman László: Radnóti Miklós
Költői világképéből leválaszthatatlan a szerelem, az ujjongó érzéki pillanat és az egymásrautaltság egészében. S éppúgy a természet, amely a fent idézett indulás világoszöld színeivel valami biológiai vitaiizmus, majd erősebb festékfelrakással ismétlődik mint természet szemben az emberi torzítással, hogy későbbi jelenéseiben beleolvadjon a háború horizontjába. Az igazi belső kötöttségű szerelem és a természet modern idillje nem menekülés tehát, de nem is cél. Bár ezért is vállalja az ember a harcot, a feladatot, amelyet az adott helyzet kiró rá, s amelynek érzékeléséhez úgy látszik épp a férfifene egyedülsége a feltétel — harc nélkül éppúgy erkölcstelenné válik és megszünteti önmagát, mint maga a harc is, ha nem a korban, helyzetben reális tartalmat nyerő „categoricus imperativus“ nyomására jött létre. Mindez benne van Radnóti művének egészében. A költő feladata a vállalás; az hogy költő, már magában véve visszavonhatatlan erkölcsi tett. Radnóti költészete tudatos tanúságtétel, s mint ilyen a legadekvátabb szembeszállás. „Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek között neveltek engem gyilkosok és megszoktam rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.“ (írás közben) Amint említettük, a táj jelentésében új árnyalatokat nyert. A táj a rend és a béke, az örök törvény és a megnyugtató példázat. „Még álmaimban néha fölötlik a táj, verseid hóna, hol szabadság illan át a réteken és reggel, ha ébredsz hozod magaddal illatát“ (Háborús napló) A folytatásban pedig: „gáz, gép, bomba készül ellenem, / félni nem tudok és sírni sem,“. A hűvös őszi avarban saját halála merül fel minduntalan; a természet nyugtalan kontúrjai a közelítő rombolás jelzései, fordulása pedig az ember megismételhetetlenségének tragikus érzetét fejezi ki. (De a megokolás Radnótinál ekkor is konkrétabb!) Sokasodó pillanatfelvételek villantják a halál arcélét, természeti keretben, és félreérthetetlenül 5. kötetének címadó versében: „Járkálj csak, halálraítélt“, amelynek hangvétele nem hagy kétkedés! lehetőséget, a vers — igaz. így halad az élet és a művészet megfelelésében e mély koron túlvivő „Meredek út“-on, az Első Eclogával és a klasszikusan felerősödő időmértékkel egyaránt a kitérhetetlenséget idézve, miközben a lényeg megfogalmazása sokoldalúbb és tökéletesebb. A feladat a Negyedik Ecloga változatában: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok, Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kísértek végig az úton.“ Vagy a „Meredek út“ egyik példányára című versből: „költő vagyok, ki csak máglyára jó mert az igazra tanú. Olyan ki tudja, hogy fehér a hó piros a vér és piros a pipacs! És a pipacs szöcske szára zöld. Olyan kit végre is megölnek, mert maga sosem ölt.“ A tanúságtétel a költő eszközeivel — „fegyver és szerszám“ a toll — valóságértékű. Ezt vési maradandóan, puritán egyszerűséggel a Nyugtalan órán, a Negyedik Ecloga s zárósora ellenére az élet legteljesebb himnuszaként a Sem emlék, sem varázslat. Minél vadabb a környező világ, annál kristályosabban épül a vers, a lehetetlenség szenvedélyével markolt fegyver: „De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört.“ (Negyedik Ecloga) Mert ami érték, azt csak a világhoz viszonyítva lehet megmérni, a legradnótibb hitvallás (József Attiláé is ez volt) — a képek áttételében rokon eszmét megfogalmazó festőbarát halála alkalmával — utolsó strófájában a gondolat kép nélküli pátoszával: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod ez volt a műit, emez a vad jelen, — hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.“ (Nem bírta hát.. A rémület testközelségbe kerül. A költő kisebb-nagyobb megszakításokkal tér vissza a drótok mögött megülő ködbe. Barátait elhurcolták, eltűntek a tájban, az emberszabású lét az Eclogák daktilusain felbukkanó emlékkép. A gyalázat tetőz (Töredék), az értelemellenes- ség norma (Zsivajgó pálmafán). Radnóti világnézetét és művészetét azonban az értelem erővonalai hatják át, emberi és művészi fe
