Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - HAGYOMÁNY - Zeman László: Radnóti Miklós

Zeman László: Radnóti Miklós

Az agyongyötört költőt húsz évvel ezelőtt 1944. október 6-a és 10-e között lőtte agyon egy SS-katona.

„Der springt noch auf“ — magyar verssorban az egyetlen német mondat. Fémes hangú, mint a závár előretolása. 1944 novembere. Addig azonban még végig kell járni az előírt fokozatokat.

Radnóti Miklós költészete és élete egy és tiszta szerkezetű, akárcsak József Attiláé vagy Petőfié. Indulásakor az élet pogány ünneplését vallja, erre utal első két verskötetének címe is (Pogány köszöntő, Ojmódi pásztorok éneke). De a költőnek a harc adatott meg. Az élet érzéki teljességének a követelménye csak kontrasztosabbá teszi mindazt, ami ezt a teljességet gátolja; a társadalmi szerkezet árny- vetése jelentkezik már a kezdetekben, úgyszintén a tájolás a proletár igazság felé — „Asszonnyal és könnyel a szememben / a májusi igazság útját taposom“. A képek izmusos ízesülése és a versszakok végén gyakran tompuló hangszerelés jelzésrendszeréből kibukkanó közvetlen megfogalmazások (pl. „utódom nem lesz, mert nem akarom), amelyek annyira jellemzik majd a csúcsokat is, félreérthetetlen erkölcsi válaszreakciók a környező valóságra.

A Lábadozó széltől kezdve verssorai mind kimondott szó és jóslat az ellenforradalmi korszakban: „ ... szavaim / messze kakastollak közt / porverte menetelnek! (Férfinapló).

Költészetének és sorsának alakulása a feladott képlet matematikai pontosságú és példás levezetése. A fasizmus előrenyúló csápjaira figyel végleges elkötelezettséggel. S amint így kiválasztotta számára a „lényeget“, amelyet nem fedhetnek el az immár magasabb művészi szintén ismétlődő pasztellsávok, s nem te ez a funkciójuk a mű egészében, most már megvan az állandó készenlét az embertelenség koncentrátumainak regisztrálására, valamint az azonosulás készsége, amely az egyéni élmény és a közösségi fogalmát annyira egybeolvasztja, hogy értelmetlenné válik a megkülönböztetés.

„Szeretőm meztelen fürdik a Felkán, / hátán fürtökben fut a víz / és alatta is víz fut, kövek közt fehér parazsakkal.“ S azonnal a programszerű kivetítés: „Proletár öröm ez, proletárok! .. .“, a második strófában pedig a tartalmilag még teljesebb átcsapás: „és Távolkeleten testvéreinkre szálltak / vastag darazsak pörkölő puskacsövekből!“ (Tátrai tábor). A két képsor mozgásának és a hangalaknak (darazsak-parazsak) azonossága utal az eszközök szintjén előbbi megállapításunkra, a szerelem és a feladat párhuzamával az utolsó nagy verseket juttatva eszünkbe. Ilyen típusú egymásután — evvel kölcsönös értelmezés és megvilágítás — jellemzi a verssorok és strófák átváltását, s megvan a versek rendszerében is. Gondoljunk pl. az Üjhold szerelmi lírája hangulati hatásának ellenpontozására a kötet végén: „Surranva kell most élned itt, sötét / vadmacskaként, ki néma hittel ugrik“, amitől mélyebb tüzűvé válik a többi vers; a költő tudatos kompozíciója ezen a szinten is jelentőssé lesz.

A természet és a szerelem mint az élet igenlése, a szerelem mint a belső biztonság a külső bizonytalanságban éppúgy törvényszerű belső eleme Radnótinak, mint társadalmi magatartása, egyik a másikából vezethető le és kimutatható költészetének mindennemű szelvényében, s főképpen a legnagyobb versekben egymástól elválaszthatatlanul.

A „férfifene“ magos magánya (Férfivers) épp az a kivédhetetlen állapot, amelynek egyenletében John Love néger költő meggyilkolása, Guernica pusztulása vagy az ukrán télben eltűnő barát egymásból következik, és közel van, mint a kedves simogatása — „Sanghai vagy Guernica / szivemhez éppen oly közel, / mint rettegő kezed / vagy arra fenn a Jupiter!“ (Aludj). Ez a programszerűség automatikus lírai reakció; a költő egész lényével tudja és készül rá, hogy a távoli újsághír egyre közelebb gyűrűzve a fasiszta őrület körforgásában, fizikai mivoltában is legszemélyesebb élményévé alakul. Ott érződik ez akár az „istenhegyi kert“ képei alatt, a természeti képnek mint szimbólumnak vagy a szerelem megidézésének és a közvetlen vallomásnak művészileg fokozatosan tökéletesebb egyirá- nyúságában. Szinte amennyire közeledik a megvalósulás lehetősége — ez egyben a művészi érés külső grafikonja —, olyan arányban hasonul az idézett két elem, amelyet a Tátrai táborban még szétválasztható egymás melletti- ség jellemzett, egymás kényszerű indoklásává, mint azt Garcia Lorca halálának kemény okfejtésében — saját végének képe — kimondja:

„Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, — mikor jöttek mást mit is tehettek, költő voltál, — megöltek ők.“