Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - HAGYOMÁNY - Forbáth Imre: Nezval
Miben rejlik a Nezval versek mágikus ereje? Képek sora. melyet a ritmus varázsosan ringat. Nem kiókumlált hasonlatok, hanem konkrét képek, melyek egykor az érzékszervekben szűrődtek át a lélek műhelyébe. Képekben, gondolkozni, ez a művészet sajátossága. Hallatlan felidéző ereje van a nezvali poézisnek Felidézik äz emberi lét nagy kérdéseit: kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk? Harcol magasabb életformákért, egy teljesebb emberért, egy teljesebb társadalomban ... Mennyire tévedtek azok, akik Nezvalt formalizmussal vádolták. Nazim Hikmet ezt írta: „Némely művész és költő formalizmus bűnjeleit vélte felfedezni Nezval egyes verseiben. Többször is elolvastam az illető „bűnös“ költeményeket és nem találtam bennük semmi kriminálisát. Csak egy nagy költő útkeresését, érdekes kísérleteit.“ Néhány nappal Prága megszállása után meglátogattam Nezvalt. Sokáig ültünk dermedt némaságban. Aztán figyelmeztettem, hogy veszélyeztetett elvtársak külföldre menekülését szervezi a párt. „Nem gondolok arra — mondta — az én helyem itthon van. Lehet, hogy átélem ezt a poklot, de az emigrációban élni nem tudnék." Miért ne említsem, hogy hazatérésem után barátságunk már nem volt a régi? Az okot nem tudtam és nem is kívántam megismsrni. Találkoztunk még néhányszor, utoljára egy észak-csehországi fürdőhelyen. Este zuhogó esőben álltunk a szanatórium előtt. Akkor már nagyon beteg volt, küldtem haza, hogy meg ne hüljön. „Barátaim számára mindig van időm ...“ Tudom, hogy ez a legvitálisabb ember rettegett a haláltól. Küzdött ezen „gyöngeség“ ellen s az utolsó időben emlegette a spártai harcosokat. A Thermopülei szorosban biztos halált jelentő ütközet előtt szagos olajakkal kenték testüket és hajukat fésülgették. Szok- rateszről beszélt, aki kényszerű halála előtti napon énektanárt hivatott. Mert mikor máskor tanulhatna meg énekelni, ha nem akkor? Első szív infarktusa után legnagyobb gyötrelmére le kellett szoknia a dohányzásról. Nem tudtam akkor erről és cigarettával kínáltam. „Mire jó ez? — kérdezte — hiszen a halál kivenné a szájamból, talán hogy tovább szíjjá.“ Szerette a világot és forró odaadással szép szocialista hazáját, melyet segített kiharcolni s aztán építeni. A halál mindig magánügy is, valami nagyon személyes dolog és végtelenül szomorú. Egyik utolsó versében olvasom a megrázó sorokat: Lovam, ó lovacskám Ki fog nyergeim téged? S ki fog ringatni, kis hajóm? Már nyomomban a kísértet S az éjszaka gonosz. Csemicky László: Kikötőmunkások, olaj, 1942
