Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Egri Viktor: V. Mináč: Feljegyzések

kivételével ezek a halállal végződő, tragikus történetek nem ráznak meg, nem keltenek részvétet.

Bizonyára nem is a részvétkeltés volt az író legközvetlenebb, tudatos célja, hanem inkább a figyelmeztetés és intés, hogy közönyünk, alakoskodásunk, részvétlenségünk, lanyha magatartásunk sok bajnak, tragédiának a melegágya. Ez így helyénvaló is volna, ha Mináč elbeszélő hangjába nem vegyülne annyi szkepszis; 'hiányérzést okoz az is, hogy ezúttal kevesebb gondot fordított a megformálás munkájára. Elsietett és elrajzolt szinte valamennyi elbeszélése. Az elsőben, a napló formájában érdekes a jellemrajz és a történet is, de a befejezés sután hat és kielégítetlenül hagyja az olvasót, a két oldalra sűrített toldalékban nem hisszük el a napló írójában végbement változást. Lényegesen izgalmasabb, íróibb feladat lett volna megvilágítani az érés, az emberré válás bonyolult folyamatát, mint a betűrágó, előírásokhoz ragaszkodó, szinte lélektelen funkcionárius jelleme gyöngéinek mértani pontosságú kibontását.

A másik írás térben és időben bárhol és bármikor lejátszódó története éppen időfelettisége miatt zártabb, klasszikusabb fogalmazást igényelt volna. A kelleténél terjengősebb, szétaprózottabb és ezért hatástalan. A többi elbeszélésben — eléggé szokatlanul — a kemény karaktereket kitűnően megjelenítő, szentimen- talizmust nem ismerő Mináč hangja olykor feleslegesen érzelmessé válik.

És ami Mináčnál, a stílusművésznél a legjobban bánt: túlságosan szürke a nyelvezete. Ügy tűnik, mintha kísérletezne a nyelvvel, szándékkal és tudatosan egyszerűsíti, amivel azonban nem éri el az antik szellemben értett drámaiságot, hanem kopárrá, sokszor szegényessé és egyhangúvá teszi elbeszélő hangját. A gyakori ismétlésekkel sem kapjuk meg a gondolatok és hangulatok nyomatékosabb kifejezését, és elmarad az a lírai zeneiség is, amelyet prózában egy ritkán és jól alkalmazott ismétléssel el lehet érni.

Kísérletnek, ujjgyakorlatnak tekintem ezt a kötetet, afféle intermezzónak, közbevetett állomásnak két nagy alkotás között. Ilyen kísérletezéshez minden rangos alkotónak, így Mináčnak is joga van. De nem húnyhatunk szemet a hibák felett, melyeknek egy része

— félig a nyelvi tekintetben elkövetett hibák

— megmutatkoztak már az előző kötetnél, a hangjában igen friss és társadalmi hatósugarában jelentősnek mondható Nem vagy egyedül című munkájában.

A hibák ellenére el kell ismernünk, hogy ezekben az ujjgyakorlatokban is érezzük a jeles írástudót és művészt, aki a társadalmi és magánélet torzságalt és fonákságait érzékeny kézzel ki tudja tapintani, és érdeklődést tud kelteni műve iránt akkor is, ha csökkentett művészi fegyelemmel formálja meg mondanivalóját.

embertelenedéi és emberréválás

Az utolsó esztendőkben, valahányszor a sajtó hírt adott az irodalmi Nobel-díj odaítéléséről, némi kétellyel fel kellett tennünk a kérdést, vajon a világirodalom élő nagyjai közt nem akadt volna-e érdemesebb jelölt ? Tudjuk, hogy L. Ny. Tolsztojt a Svéd Akadémia nem tisztelte meg a Nobel-díjjal, a jelenben pedig, hogy csak egy példát említsek, a szépprózának olyan kiválóságát, mint Mihail Solohovot, mellőzték eddig. Olyan tények ezek, amelyek a múltban éppúgy, mint napjainkban erősen megtépázták a Svéd Akadémia díjosztó bizottságának hitelét, de devalválták a díj értékét is.

Az olasz Quasimodo vagy a most decemberben kitüntetett Sepheris tagadhatatlanul igen jeles költők, és helyük van a világirodalom nagyjainak élsorában, de nem vitás, hogy a

világ irodalomértő közvéleménye több olyan jelentős költőt és írót tart számon, akik ezt a magas kitüntetést jobban megérdemelték volna. Sepheris diplomata volt, sok fővárosban nagyköveti rangban képviselte hazáját, s mint műfordító is széleskörű ismeretségre tett szert

— óhatatlanul felmerült ezért a gondolat, hogy ez a diplomata-költő nem csupán' írásművészetével tett szert nemzetközi hírnévre, és nyerte el végül a Nobel-díjat.

A jugoszláv Ivó Andrič, aki 1961-ben kapott Nobel-díjat, szintén diplomata volt. Három esztendővel az első világháború befejezése után a Szerb-horvát-szlovén Királyság külügyi szolgálatába lépett, Rómában, Bukarestben, Madridban és Genfben dolgozott mint követségi tisztségviselő, és 1941-ben Berlinben nagykő