Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

dolja meg, mit hajtogatnak még ma is. Az ország pusztulása nem azzal kezdődött, hogy kimentünk a Don partjára, hanem azzal, hogy visszajöttünk. De ez a fejetetejére állított érvelés. A felelősség az első lépéstől számítódik, nem az utolsótól.

— A felelősség az összeomlás záróakkordja. Különben csak fecsegnek róla. Ha baj van, a vesztesen el kell verni a port, ez az egész. Igyon még, nagyon jó konyak.

— Köszönöm, de ...

— Nézze, mióta megvagyok, egyebet sem hallok magunkról, mint hogy alkalmatlanok vagyunk a vezetésre. Nevetséges. Egy osztály mindenre alkalmas, amíg nyeregben bír maradni. Ha kirepül a nyeregből... — Gabéry elhallgatott, komoran nézett maga elé. — Az elmarasztaló verdiktet már megfogalmazták rólunk. Eladtuk a nemzeti függetlenséget, kiszolgáltuk a fasizmust. Hallgatom az angol rádiót. Ráadásul ismerem őket. Mindig csak a más csatlósát szidják.

— Ezúttal mégsem erről van szó.

— Erről is. Ne legyen naiv, főhadnagy úr. A disznóságok megítélése attól függ, melyik oldalon követték el őket.

— Ne haragudjon, ez cinizmus.

— Rendben van. Halljuk az ön elméletét.

Gallai gyulladt szemmel nézte őket. Szüntelenül ivott, a szesz gőze végképp kilendítette abból az állapotból, amelyben még érdeklődni tudott a dolgok iránt. Az intézőbe, mióta szóval is elhangzott, hogy az uraság távozik, nem lehetett lelket verni. A főjegyző furcsán megnyugodott, néki a közelgő veszedelem fantomból realitássá lett. Az esperes elővette breviáriumát, de becsukva nyugtatta a térdén, fáradtan bámult a semmibe.

— Nincs elméletem — mondta Deső. — Csak szégyenem.

— Önnek?

— Nekem. Mindnyájunknak, akik gondolkozunk. — Élesebben folytatta, látva Gabéry elnéző mosolyát. — Az első ütközet után azt mondtam magamnak: neon. És aztán ezerszer mondtam. Ha felfűzném ezeket a néma nemeket, irdatlan rózisafűzér lenne belőlük. Bereg- ben elvitték a szállásadómat, egy kacskakezű, girhes falusi szabót. Szidta a németeket, a háborút, az emberségből való nemzeti kivet- kőztetést... hangosan. Érti? Ez a nyomorult ki merte mondani. Az istenit, hát mit ér a belső tiltakozás? Rohadt alku. Kiabálni kellett volna, akarni valami mást, és emellett kitartani — Felindultan rögtönzött, olyan gondolatokat fogalmazott meg, melyek csak felfelbukkantak benne, és elsüllyedtek megint. Nem tudtunk választani. Nem mertünk dönteni. A gyáva folytatással csak növeltük a

felismert bűnt. És nem is az, amit elkövettünk, nem az a nagyobb: hanem, amit elmulasztottunk ... amit nem tettünk meg, pedig kellett volna.

— Igen. Nincs tovább?

— Ne legyen fölényes. Én nem értek a politikához, ön ebben professzor hozzám képest. De bukott professzor, ezt ne is tagadja.

Gabéry vállat vont.

— Most úgy látszik. Maga azt hiszi, hogy ez az egész: magyar ügy. Verje ki a fejéből.

— Azzá lehetett volna. Igen! Német tisztektől tudom, a szomszéd országokban milyen erős a nemzeti felkelés.

— És milyen áron!

— így is pusztulunk. De értelem nélkül. És hiába beszél! Szerb ügy lehet? Csehszlovák, román, lengyel mindenféle... csak magyar ügy nem lehet? Kérem, én történelemtanár vagyok ... Amíg magunkért tudtunk harcolni, addig volt becsületünk mások előtt is.

Gabéry felállt. Sokáig nézett egy lágy színezésű akvarellt. Aztán a hamutartóhoz lépett. De mást gondolt. Szivarja hamuját a remek szőnyegre ütötte. Voltaképpen ezzel a mozdulattal búcsúzott el igazán a kastélyától.

— Kedves tanár úr — mondta, és leült — maga azt mondja, érti a történelmet. Mi csináltuk. Nem biztos, hogy a kettő ugyanaz. De hát mi biztos? A főjegyző úr hatszáz évről beszélt. Több is. pontosan hatszáznegyven. A családi levéltár itt marad, ha kedve tartja, belenézhet. Nos, talál majd Gabéryt Ferdinánd oldalán, egy másikat Zápolya oldalán. A Gyapán vár volt valamikor, ha felmászik, megleli a falak omladékát. Abban a várban Gabéry Boldizsárt, kétheti ostrom után, hetven vitézével együtt kaszabolta le a török. Boldizsár fia, István, a budai basa menlevelével és támogatásával kezdte építeni ezt a kastélyt. Harcoltunk Rákóczi seregében, és Rákóczi ellen. Két Gabéry esett el negyven- nyolc csataterein, a harmadik Világosnál lőtte főbe magát, a negyedik egy osztrák tűzértá- bornok adjuntánsa volt. Furcsa a történetünk, szinte bolond. De kegyetlen logikájú. A hősöket tiszteltük, a kiegyezőkből éltünk — ők őrizték meg a birtokot. Ez persze, ahogyan ön nevezi, rohadt alku. De egy kis ország urai nehéz helyzetben vannak. Vagy kívül keresnek kompromisszumot, nagyobb urakkal, és akkor megmaradnak: vagy belül... és akkor fel is számolták magukat. Ki vállalja ezt? És miért? Az istenadta nép úgy csinál magának új urakat. Hát akkor inkább, ameddig lehet.. . Most ne szakítson félbe! Még valamit, és bevég- zem. Ismeri Palmerston nyilatkozatát az angol parlamentben, a szabadságharc idején? Igen? Na, látja, magyar ügy! Maguk, értelmi