Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

ségiek, évtizedek óta nyaggatják egymást, ádáz polémiákban, hogy tulajdonképpen mi is vagyunk mi magyarok, Kelet-e vagy Nyugat. Micsoda szószátyárkodás! Turista stúdium, olyanok fontoskodása, akik csak kirándultak valahová, de nem éltek ott. Nem, tanár úr, sem ez, sem az. Középeurópa vagyunk, levakarha- tatlanul és menthetetlenül. Egy csomó egymásra vadított, izgága, nagyszájú népség, amelynek hol innen, hol onnan vetik nyakába a borjúkötelet. Azt hiszem, most is csak erről lesz sző... Ha a Nyugat, hatalmi és katonai érdekből, ragaszkodni fog Európának éhhez a zűrzavaros, de fontos részéhez: akkor én, történelmi vétkeim ellenére visszajövök Farkasmajorba, és ha közben szétlövik a kastélyomat, majd felépíttetem. De ha nem bírják megelőzni a szovjet előnyomulást, ami sajnos valószínűnek látszik, és ha ennek következtében a béketárgyalásokon is mérsékletet kell tanúsítaniok... nos, a cselédeim még nem tudják, de én tudom, hogy itt akkor többé semmi sem az enyém.

Elnyomta szivarját, mindjárt felállt, még egyszer teletöltötte a poharakat. Nagyon örültem — mondta, és kiitta konyakját. Nem kívánt vitatkozni, nem volt kíváncsi Deső ellenvetéseire. A főhadnagy, homályosan, még örült is ennek, csak plebejus vére zúgott, Gabéry logikusan felépített, határozott véleményével szemben neki csak indulatai voltak. Ha haragudott, inkább magára, mint a föld- birtokosra. Ez az ember, ha egyetlen család létének szemszögéből is, de tisztázta helyét a kegyetlen időben. A hatszáz, pontosan hatszáznegyven esztendő ellenére, vagy éppen abból következően, szinte vallásosan önző. De cselekvően az. Ő meg csak beszél, latolgat, hol ide kap, hol oda, valami lelki hadonászást mível, ez az egész... Lefelé menet, a lépcsőn, Gabéry megkérdezte.

— Hát ön, főhadnagy úr, merre orientálódik?

— A Gyapára — jutott eszébe Desőnek. — Nem is hetven: kilencven vitézzel.

— Igen. De mi a véleménye az oroszokról? Ismertem egy londoni diplomatájukat, nagyra ▼olt vele, hogy mindenkit megtanítottak írniolvaisni. Ettől, persze, nem jutottak volna el a Dunáig. Valami mást is tanulhattak.

— Nem sokat tudok róluk. Az egyebemen ugyan szlavisztikával is foglalkoztam, de...

— Ez érdekes! Azt is mondhatnám, szerencsés előrelátás.

— A nyelvük érdekelt, az irodalmuk, a történelmük. Semmi más.

— De azért ott kint a szovjet valóságba is belekóstolt egy kicsit, nem?

— Senkinek sem kívánok ilyen kóstolót.

Búcsúzáskor, a hallban, az motoszkált a

fejében, hogy ő a sziépapja nevét, mesterségét sem tudná megmondani, és ha mindenét elveszti a háborúban, akkor sem veszít sokat: de talán éppen ez kell hozzá, hogy az embernek a más baja is fájjon. Meg is akarta mondani, de mikor Gabéry a kezét nyújtotta, csak neki, Gallainak nem, akkor jő utazást kívánt, és megkérdezte, nem állhat-e valamiben rendelkezésére.

Kint az esőtől lucskos, sűrű sötétben dühöngött aztán, hogy miért nem mondott valamit mégis. Gallai nyögve vizelt. Micsoda gátlásos marha az ember — dünnyögte álmosan — ilyen fényes helyen nem mer kimenni a vécére, pedig már majd szétrepedtem. A pajta sarkánál rájuk kiáltott az őrszem. Deső megmondta a jelszót.

— Hát te ki vagy? — kérdezett bele a sötétbe.

— Jelentem, főhadnagy úr, Sóvágó Ferenc honvéd!

— Jól van, Sóvágó.

Otthon mindjárt eloltatta legényével a lámpát. Ült a sötétben, a bőrdivány szélén, cigarettázva. Tiszta volt a feje, tudta, hogy a csínján fogyasztott ital nem árthatott meg neki. Mégis, mint a mámoros ember szeme előtt, zavaros képek keringtek a fekete szobában. Furán összecserélődtek bennük a látott valóság elemei. Hol mintha Gabéry ült volna, mozdulatlan bálvány módjára, a dunaparti “kráter mellett, hol mintha a szalon virágmintás szőnyegén hevert volna az a nyöszörgő rongycsomó. Hülyeség, mondta hangosan, és vetkőzni kezdett. Amikor magára húzta a takarót, először gondolt rá, hogy valami módon meg kellene menteni a századot.