Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
dött a finom elegánciájú, szép szalonban. Annyi olcsó csxllogású, mindig vasárnapias, úriszobás-szalonos polgárlakás után, melyekben megfordult, ez végre valami eredeti és igazi volt. Hát nem leverő, hogy az ember akkor találkozik az ízléses gazdagsággal, amikor rögtön búcsúzni is kell tőle? — Tiszteletem, nagyságos uram — mondta egyszercsak, poharát a házigazdára emelve. — Engedje meg, hogy jó egészséget, boldogságot kívánjak. Gabéry ivott egy kortyot. — Őszintén mondom, nem az ital beszél belőlem — folytatta a hadnagy, és a szeme bepárásodott — fáj a szívem, ha erre a gyönyörű kastélyra gondolok. Mert szarrá lövik, nagyságos uram, nagyon rossz helyen van, és a ruszki fenemód ért az ágyúhoz. Melikinóban egy lövéssel széttúrták a tiszti étkezdét, egy másikkal az ezredparancsnok úr klozetjét, és sajnos, személyesen benne ült... — Elég! — vágott közbe az esperes haraggal. — Az Or megpróbált bennünket. De ezt már nem tűrheti. Tanúi leszünk, amikor megálljt int a vörös hordának. A hadnagy elszomorodott. — Már nagyon inthetne. Már a Kárpátoknál kellett volna, de legkésőbb Beregszászon. Sürgesse maga is, esperes úr, mert mire az isten megmozdul, fát vágunk Szibériában. Gabéry mintha nem is hallotta volna az egészet. Figyelmesen szívta szivarját, tekintetével a felfelé csavarodó füst útját követte. Bejött a bárónő. Idősebb volt a férjénél, a haja már szürkült, de az alakja akár egy lányé, a bőre puha, a szeme élénk. Átvonultak az ebédlőbe. Elsőnek a bárónő ült le. Püspöklila bársonyruhájában olyan volt az asztalfőn, a vakító fehér abrosz felett, mint egy éretten pompázó, dús viola, mielőtt végkép elnyilna. Hideg pontyot ettek, aztán kevés, de erős húslevest, utána tűzdelt fácánt, gombás borjúsültet, ropogósra pirított disznókarajt. Amikor behozták a tortát, a bárónő maga szelte fel. Különben egész vacsora alatt egy szót sem szólt. Ügy evett, a tányérja fölé nézett, valahová messze, csodálkozott is Deső, milyen ügyesen és biztonságosan bánik mégis a késével, villájával. Gallai szeme felragyogott, végre pezsgőt bontottak. Nein tudta elolvasni milyen márkájú pezsgő, torkig ette-itta magát, szalvétája alatt folyton eresztett a nadrágszíján, szeme előtt már meg- megbillent a nehéz asztal: de a poharakba belebuggyanó, halvány mufetárszínű pezsgő láttán olyan mohó várakozás fogta el, alig győzte türelemmel, hogy az asztalfőn végre inni kezdjenek. A bárónő hirtelen felállt. Éppen csak szájához érintette a pezsgős poharat, mindjárt letette Az urának nyújtotta kezét. Gabéry kezet csókolt, hosszan, mintha ez a kézcsók valami szokatlant és fontosat jelentene. A bárónő elindult, de aztán meggondolta magát, szép szemét könnyek öntötték el, mindenkihez odament, mindenki kezet csókolt neki, csak az esperest előzte meg, annak tisztára sikált, barna kezéhez ő hajolt le elsőbb. Aztán lassan, fejét lehajtva, kiment az ebédlőből. Csend volt. — Igen, uraim — mondta sokára Gabéry — ez hát afféle búcsúvacsora. A főjegyző elsápadit. Ez kínozta egész este, de nem merte előhozni. — Meggondolták ezt, nagyságos úr? — tört ki most belőle. — A front még ... semmi sem biztos, egyszer mégis csak meg kell állniok. Nem szabad... Az ön családja hatszáz éve ura ennek a környéknek. Erről nem lehet csak úgy... Gabéry felállt. — Fáradjanak át a szalonba. A feleségem este nem iszik kávét. De nekünk nem árt, egy pohár konyak sem. A kávé már kitöltve gőzölgött. Konyak, szivar, cigaretta volt a kisszalon asztalán. Az öreg inas éppen akkor húzta be hangtalanul, maga mögött az ajtót, amikor az urak az ebédlőből beléptek. Gabéry, kényelmesen elhelyezkedve egy fotelben, Desőhöz fordult. Hűvös volt a hangja, inkább udvarias, mint ironikus. — Nos, főhadnagy úr? Ön nem akar marasztalni engem? Desőt elgondolkoztatta, fel is kavarta a torra emlékeztető, néma, dús vacsora, amelynek végén egyetlen mondatban kiderült, hogy Gabéry pontosan felmérte helyzetét, és levonta belőle a kényszerű konzekvenciát. Nem számol váratlan fordulattal, nem áltatja magát. Megy. — Hová? — Mast Zalába. Van ott egy kisebb birtokom, a feleségem révén. Onnan aztán vagy erre, vagy arra. — így kellett ennek lennie? Gabéry kíváncsian előbbre hajolt. Jobban megnézte a főhadnagyot, kérdéséből megérezte a partnert. Maga választott szivart Desőnek, tűzzel is szolgált, aztán hátradőlve, sokáig hallgatott. — így lett — mondta végül. — Önt persze, gondolom, nem annyira a tények, inkább az okok foglalkoztatják. Várjon egy kicsit, aztán majd kedvére válogathat. Rengeteg magyarázatot fognak csinálni, és ki-ki szentül hiszi, hogy az övé az igazi. — Ez nagyon komiszul hangzik. A dolgok önmagukban, nem késői és önkényes minősítésükben hordják a jót vagy a rosszat. Gon-
