Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

formnaik — vélte szuszogva — mindjárt rámászhattam volna, szinte sárlott a nőcske, de ezekben a lyuk cselédlakásokban egymás hegyén-hátán él az egész família. Teletöltötte vízzel a lavórt, néhányszor belemártotta a fejét, készülődni kezdett.

A kastélyban az öreg inas vezette fel őket az emeletre. Villanylámpák égtek mindenütt, a lebocsátott zsaluk mögött fehér fényben ragyogott a tágas hall, melynek falain, az obiigát szarvasagancsok helyett finom keretbe foglalt metszetek függtek. Szeszélyesen csoportosították a metszeteket, az aradi vértanúk szomszédságában parforce vadászatot lehetett látni. Gallai csodálkozott, honnan kapják a villanyt, a majorban se drót, se pózna. Az inas, aki tűrhető állapotban levő frakkot viselt, megmagyarázta, hogy a kastélyt akkumulátorokkal világítják. Ha az uraság Farkasmajorban tartózkodik, egy szekérnek, szinte nincs is más dolga, csak jár oda- vissza Pest meg a major között, cserélni a telepeket. A dohányszín tapétás emeleti szalonban négyen beszélgettek. Gabéry kivált a csoportból, eléjük lépett.

— Nagyon örülök — mondta. Nem nyújtott kezet, a fejét egyenesen tartotta. — Ismerkedjenek meg. A főjegyző ’úr Bittárói, az esperes úr szintén onnan: az intéző úrral már találkoztak.

Gabéry fekete zakót, csíkos nadrágot viselt, puha selyeming volt rajta, feketepettyes, szürke csokornyakkendővel. Ötven éves lehetett vagy még annyi sem. Kopasz volt, ráncta- lan homlokú, testeseen erős, de nem kövér. Nem látszott rajta izgalom, erőltetett fegyelem se, ellenkezőleg, természetes módon nyugodt volt. Hát nem csomagol? — kérdezte magáiban a főhadnagy. — Akkor vagy bolond, vagy azt hiszi, ráér.

— Skót whisky — mondta Gabéry, egy tálcára mutatva, mintha a világ legtermészetesebb dolgának tartotta volna, hogy neki a háború negyedik évében még van skót whiskyje.

— De ha a barackot jobban szeretik, töltsenek.

Az intéző a sarokban állt, marokra fogva egy poharat. Beleivott, nem Ízlett neki, de nem merte letenni. Csíkos, kávébarna öltönye szekrényszagú volt, lötyögősen lógott sovány testén. Desővel egyidős lehetett, de tíz évvel öregebbnek látszott, száraz bőre csupa szélmarta repedés. A főjegyző készségesen tájékoztatta a tiszteket.

— A nagyságos úr, igen — mondta, és megtörölte a homlokát — diplomata korában kedvelte meg a whiskyt. Követségi titkár volt Londonban, igen, és mindenki mondja, milyen csodásán beszél angolul.

A főjegyző nyugtalan volt. El sem tette zsebkendőjét, folyton törölközött vele. Szaladt volna haza a falujába, és tele volt a feje izgalmas mondanivalóval, de az uraság jelenlétében nem mert se türelmetlenkedni, se a gondjairól szólni. Gabéry szivarral kínálta vendégeit. Gallai a whiskyből is ivott, a pálinkából is, és ő volt az első, aki szivarért nyúlt. Deső mosolygott magában. A hadnagy legendákat szokott mesélni róla, hogy miniszteri fogalmazó korában micsoda társaságokban forgott, egy osztályfőnökkel vagy egy államtitkárral vacsorázni neki csak annyi volt, mint másnak, ha elmegy uzsonnára az anyósához. De valami disznóság miatt hamar kirepült a fogalmazóságból, amely — Deső szerint — annyi ideig sem tartott, hogy Gallai eltanulhatta volna a társasági viselkedés alapszabályait. Aztán valami textilesnek ügynökölt, rengeteg pénzt keresett, a zsákot is el tudta adni leedsi szövetnek, de a modora érthetően tovább romlott. Különben nem baj, ha iszik. Igyon csak, hátha mond valami jó vastagot, amitől ezeknek a fabábuknak megrándul a képe. Az esperes belemártotta nyelvét az italba, aztán egyszerre felhajtotta az egészet.

— Nyáron nem iszom whiskyt — közölte Gabéry, valahová az emberek közé nézve. — Az angolok nyáron is isszák, jeges vízzel. Én nem.

— Ősztől tavaszig méltóztatik, és ez a helyes — mondta gyorsan az esperes, szaporán bólogatva. Mikor az ember érezni kezdi a csontjában, hogy valamilyen idő van, akkor ezek a tömény szeszek nagyon jók.

A főjegyző friss zsebkendőt vett elő. Egyet már teleizzadt.

Ez a csúf eső, igen — bosszankodott kellő reverenciával, szemét Gabéryre függesztve.

— Ez még ráért volna, mert ha egyszer rákezdi, se vége, se hossza. Én ugyan a csontomban nem érzem, de a fejemben annál jobban. Egész nap fogatokért gyötörnek, igen: de ha feláznak az utak, a parasztot bottal sem lehet fuvarba hajtani.

— Hát még, ha a fenekébe durrogat a rusz- ki — vélte Gallai. — A paraszt az időnél is érzékenyebb a golyóra.

Az esperes figyelmeztetőleg köhintett. Az intéző gyorsan a répa miatt kezdett bánkódni, még kint van a földeken, elég bajos lesz behordani.

— Nyáron — folytatta Gabéry, ahol abbahagyta, — legjobb a száraz, könnyű bor. A sör puffaszt. Nem is való magyar embernek. Jellegtelen lötty. A magyar ember a karaktert keresi ételben-italban is.

Gallai nagyon jól érezte magát. Nyakalta a whiskyt, derűsen és megilletődötten nézelő