Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

— Meglátták rajta Bozolai karóráját. Tetszik tudni, azt mindenki ismerte, Bozolai egy Rosskopf zsebórából csinálta, ketyegő répának hívták, akkora. És lefogták a halászt, és mást is találtak nála, bicskát, tárcát, öngyújtót, a szökevények holmiját. A bandzsa Sorbás kiabálni kezdett, hogy ez a rohadék talán át se vitte a két embert, belehányta őket a Dunába, és akkor...

— Gallai hadnagy úr?

— Nem tudom — mondta Majkó, és látszott rajta, hogy hazudik. A parancskiadás után elment valahová.

— Csinálj rendet! — küldte Deső a törzsőrmestert.

Egyedül maradt. De nem sokáig. Az uraság inasa jött át a kastélyból. Öreg, apró léptü, görbehátú ember volt, a szobába lépve kimérten, szótlanul meghajolt, miközben lyukas sárcipője rozsdaszínű folyadékot lövellt a padlóra. Zsebéből borítékot vett elő, körülnézett, hogy hová tehetné, aztán ráejtette a disznóbőr bőröndre, de utána így is kabátjához fente a két ujját.

— Ez micsoda?

Az inas felvonta deres szemöldökét. Fölöslegesnek és illetlennek vélhette a kérdést.

— Ha jól tudom, Gabéry úr önagysága és a bárónő Öméltósága szívesen látják a tiszt urakat vacsorára.

Deső elnevette magát. Rossz bohózat, Cercle a Farkasmajorban címmel. Az uraság bizonyára csomagol, tele a gatyája, a rádiókészülék gombján csüng, a fogadkozásokkal körítve is vigasztalan fronthíreket füleli, de azért — csináljunk be méltósággal — szívesen látja a tiszt urakat. A bittai hintők is erre a vacsorára igyekezhettek.

— Ki az a bárónő? Az uraság nőtlen?

— A nagyságos úr, ha szabad így mondanom, szerencsésen házasodott. Neje Öméltósága született Várkereszthy bárónő.

— Hát akkor Gabéryné, nem?

Az inas fáradtan megemelte két karját, aztán leejtette, mint aki lemondott róla, hogy ilyen egyszerű és érthető dologban további felvilágosításokra fecsérelje az időt.

— Mit jelenthetek?

Desőnek minden földbirtokos egy kissé Gás- párdy volt, apja megcsúfolója, mint ahogyan az embernek minden pedagógus egy kissé az az első, aki elfenekelte. Igaz, ez inkább teoretikus általánosítás volt, nemigen jutott közeli' ismeretségbe földbirtokosokkal, -de nem is kívánkozott közéjük.

— Ma este szeretnék magam maradni. Ha érdekli a gazdáját, születésnapot tartok.

— Kérem, a nagyságos úr meghívását nem szokták ...

— Tojok a nagyságos úr fejére. És külön a bárónő kacsójára.

— Lássa be, parancsnok úr, nem engedhetem meg magamnak, hogy azt az izenetet továbbítsam.

— Mondja, öregem, mi a fenét fog maga csinálni, ha egyszer netán nem lesznek ura- ságok? Ha a magáé is kereket old innen, valamerre, ahol kevésbé büdös a levegő?

Az inas kiesett szerepéből. Válla megremegett, fakó szempillája riadtan verdesni kezdett.

— Ne tessék ilyet... Ezt nem szabad ...

Deső megsajnálta az öreget. Az is eszébe

jutott, hogy ha felborzolja Gabéry érzékenységét, a század könnyen eleshet a disznóvágásoktól. Üsse kő, elmegy. És ha vendéglátói igénylik, még idegcsillapító elemzést is ad a fronthelyzetről. Gallai már régóta ezzel viszonozza a vacsorameghívásokat.

— Rendben van, jelentse tisztelemet.

Gallai megjött. Káromkodott a sötétben, aztán nagyot nevetett. Szék zuhant el a padlón, női vihogás hallatszott. Ez a telhetetlen kan már megint kerített magának valakit. Deső kiáltott neki. A hadnagy betámolygott a szobába, ittas volt, báván hunyorgott a lámpafényben, jelentkezni akart, de aztán meggondolta magát, beszólt a háta mögé a sötétbe.

— Gyere csak, te kedves izé, Juliska-Maris- ka, hát ne szégyeld magad. A főhadnagy úr is szereti a szoknyaszagot. Kérlek tisztelettel, az ura katona, hát ez az igazi bajtársiasság, kisegítjük egymást. — Gallai röhögött. — Ez az egy, ez még nem jegyre megy. De ilyen a háborús gazdálkodás, csereberélünk. Amije neki van, az éppen nekem hiányzik, és fordítva. — Hátranyúlt a sötétbe, előhúzta onnan a nőt, mert nem akart jönni magától. Mutasd csak a pofácskádat, nincs rajta semmi dug- dosni való, egészen csinos pofácska. Meg lejjebb is minden rendben van, ahogy kell.

Az asszony, húsz—huszonkét éves menyecske, pirosán, feszesen a körme hegyéig restell- kedve állt a küszöbön, két melle majd kibökte a ráborított nagykendőt, de ő maga legszívesebben elsüllyedt volna. A világosság jobban megzavarta, mint az, ha sötétben megtette volna, amit ígért.

— Ő, igazán — mondta fahangon, kendőjét arca elé kapva. — Ö, igazán.

Gallai nem sokat teketóriázott, amikor megtudta, hogy a kastélyba hivatalosak. Hátha pezsgőt is adnak. Nedves csókot cuppantott a menyecske arcára, belemarkolt a farába, gyengéden kikormányozta az ajtón: menj haza Juliska-Mariska, majd akkor holnap, legalább lesz időd megmosdani. Visszajövet a fejét csóválta. Kell már jönni valami szociális re-