Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
Sorki megint felállt. Letette poharát. Bot- ránkozó szemmel nézett a főhadnagyra, úgy megmeredt általában, mint egy katonaruhába bújtatott tilalomfa. — Menj el holnap reggel — folytatta Deső — nézd meg, mi van a Gyapán túl. Két század állt ott, egyetlen embert nem bírnál összerakni. Hát mi most két nyomorultért... Legyintett, a bor kiloccsant poharából. A törzsőrmester állt, némán, ellenségesen. Valaki ordított a majorban. Tompán, mélyen kezdte, aztán fokozatosan elvékonyodott a hangja. Deső levágta poharát a padlóra, felugrott. A? utolsó napok feszültsége hirtelen elsistergett benne, mint az ellobbanó gyutacs. — Ez parancs! Az istenit, hát.. . nem tűrlek magam mellett, ha ezt se érted! Minden szétesik... Te meg azt hiszed, a rend megmarad, repedés nélkül! Sorki lejjebb rebbentette süppedt szemét, arrafelé, ahol a bor szétfolyt a padlón. — Oszoljt is az parancsolhat — mondta aztán, — aki sorakozót parancsolt. Elmenni, csak úgy: akkor már nincs hadsereg. Engem, ha megkérdeznek, én nem mondhatok mást. — Elmehetsz! — Ne tessék haragudni, főhadnagy úr. Én bennem ez van, én mindig csak ezt... — Te barom, te! Ha megismered az új hadosztályparancsnokot, majd még szöktetnéd is a népet. Eredj a pokolba! Sorki tisztelgett, keményen ment az ajtóig. De ott megállt, tétován visszafordult. — Most akkor hogy legyen? — kérdezte. — Mert nagyon jó kisüstit szereztem, mert márna van a főhadnagy úr születése napja. Deső az ablakhoz ment, a széttört pohár cserepe élesen ropogott a talpa alatt. Az ablak a mezőkre nyílott, néhány kopasz, tüskés glediciabokron túl kitárult a határ. Odakint esni kezdett, szapora, aprószemű eső, a leereszkedő alkonyaiban gyorsan megfeketedtek a ibarna földek. Ma husznöt éves. Egy horpadt oldalú, mocskos, sárgaszőrű kutya csatangolt a szántáson, orrát a barázdába lógatva. Vajon, Serki pakol-e a zsákjába ebből a földből is? A mai napig éppen negyedszázadot élt. De így sem hangzik szebben, legfeljebb szónokiasabban. A túlsó parton fellőttek egy rakétát, vörösen kóválygott a felhők hasa alatt. Százhetvenhat centi magas, hetvennégy kiló, arca ovál, orra egyenes, haja barna, szeme barna, foga ép, különös ismertetőjele nincs. A Gyapa kőhomloka fehéren, sikosan derengett a szürke esőben, mint egy óriási sírkő. Katedráról akarta tanítani, szuverén ítélőmesterként, a bölcsen megfogalmazható történelmet: az rajta dübög keresztül, testét- lelkét gázolva, mint egy megvadított állat. A falu felöl cséza jött, meg egy bőrernyős hintó, egymás nyomában bukdácsolva a gödrös dülőúton. Nem érdemes akarni semmit, nem érdemes készülni semmire. Szerencs& dolga csak, hogy igazság s gyalázat közü! melyiket kapja partneréül az ember. Juvena- lisnak van igaza, ille erusem sceleris praetim túlit hic diadema. Egy asszony volna jó, aki ember is, akinek a mellén magyarázat és szégyenkezés nélkül elsírhatná magát. Megint kiáltott valaki a majorban, félőrülten a fájdalomtól, mint akit nyúznak. Van valami aggasztóan rossz abban, hogy ő nem tud sírni. Soha. Akkor sem tette, a méhesben, amikor meglátta apja halántékán a füstösszegélyű, vörös lyukat. Nem szabad, gondolta rögtön, és nem sírt. De miért nem szabad? Micsoda értelmetlen parancsot erőltetett magára, hogy a szilaj öröm s a bőgő bánat természetes végletei közt oly szabályosan, engedelmesen, szenvedélytelenül rendezte be az életét? Gé- berttől, ha ordít is, két nap eltávozást fog kérni. Vagy inkább csak egyet. Hazarohan Varsányba az anyjához. És visszarohan. Nem tudnak beszélni egymással. Anyja hadarva, selypesen pöszög, kékesen duzzadt, engedetlen ajkán folyik a nyála. 0 meg csak nézi égő szemmel, a tehetetlenség vak átkai torlódnak a fejében. Kívánná odavetni magát az anyja felé, átkarolni béna lábát és szorítani, visszafogva benne a nyomorultan is oly drága, kiszökő életet. De nem teszi. Ezt sem teszi, mert az ilyesmi is túlzó, végletes. A század megint hozomra vacsorázik, a gazember géhá még mindig nem küldött semmit. Júliusban volt egy szeretője, fiatal ügyvédné, az ura valamelyik hadbírósággal vándorolt tovább s tovább. Reggelente misét hallgatott, napközben rátarti úriasszony volt, este tomboló, raf- finált szajha az ágyban. Egyszer pucéron ültek a szőnyegen, ő a beszüremlő hajnali világosságiban az asszony tömör, ágaskodó, remek mellét nézte, és az életről akart beszélni. Pubi drága, ne filozofálj — mondta az ügyvédné — a gondolataim rég kiszenvedtek, csak az ágyékomban van élet. — Igyátok meg a pálinkát — mondta Sorki- nak. A törzsőrmester tapogott az ajtó mellett. — De hát, hogy is mondjam, egy nyeletet legalább. Egy kis kóstolót. Szolgálaton kívül kár volna, főhadnagy úr, én magát ezután is ... Majkó szaladt be, intézkedést kért. Verik a halászt, Tarba szakaszvezető már akasztani akarja, a század megőrült, ököllel, derékszíjjal csépeli, aki hozzáfér, egymást is véresre- verik az emberek. — De miért?
