Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből
Sarki megvadult. Rindács nem mondott semmit, a szájaszélét nyaldosta kitartóan, talán nem is volt semmi mondanivalója. A törzsőrmester keményen pofonvágta. — Elment az eszed? — kiáltott rá Deső. Rindács elbőgte magát. Hangosan, mint a gyerek. Két kezét védekezve kapta maga elé. VigyázZban állsz — mondta Sorki. Rindács engedelmesen igazította tenyerét a nadrágja varratára. Ekkor Sorki megint pofonütötte, teljes erejéből. A katona térdreesett. Deső belenyúlt a pisztolytáskájába. — Soriki! Még nem volt rá eset, hogy a főhadnagy, alárendeltjével szemben, fegyveréhez nyúlt volna. De a verést nem tűrte a századnál, és Sorki a szeme láttára, még soha nem feledkezett meg magáról. Deső mozdulatára a törzsőrmester nagyot ugrott, mint akit megcsíptek. De rögtön kiegyenesedett és harsányan jelentett. — Főhadnagy úr ennek a disznónak tudnia kell valamit, és én ezt a szégyent... — Menjen innen! Tíz perc múlva jelentkezik a lakásomon! Desőinek döntenie kellett, a további kérde- zősködésnek semmi értelme nem volt. Gallai- nak ezúttal igaza van, nem is sejti, mennyire igaza van. Ha jelentik az új hadosztályparancs noknak a szökést ezzel menthetetlenül kiadják a századot. Mit tud Gébért erről a századról? Hogy van a Farkasmajorban kilencvenhat ember, akiket majd ő tanít meg harcolni. Kilencvenhat? Kilencvennégy. Vajon, mikor lesz létszámellenőrzés? Osak az első ütközetig kell kihúzni, a veszteséglistára ráférnek a szökevények is. Szerencsétlen dolog, hogy közvetlenül a hadosztálynak rendelték alá őket. Ha közbül zászlóalj, ezred is van, jobban lehet alkudozni. Egye meg a fene az egészet, mennyivel könnyebb két felesleges embert eldugni, mint két lyukat semmivel betömni. A század szorongva várt. A szökevények helyett, a visszavonulásos védekezés emberüldöző moráljának megfelelően, nem egyszer azokon verték el a port, akik maradtak. Tarba komisz éhű képpel meredt a főhadnagyra, talán egy jó kis akasztás is adódik. A századlétszám kilencvenhat — mondta gyorsan Deső. — Nem változott. Sietett ki a pajtából. Zavarta a kényszerű, új cinkosság, melyet valahogyan nem tudott se méltányosságnak, se szolidaritásnak nevezni. — Menj vissza — s^ólt rá Gallaira, aki tanácstalanul kullogott mögötte — osszad be Sorki szakaszába is a szolgálatot. Az udvaron az intéző várta. Egy feketeképű, bozontos fejű cselédre mutatott, aki az itatővályú szélén ült, gumicsizmáját mosta. Ne engedje főhadnagy úr — mondta az intéző, hogy a katonái ezzel a sötét gazemberrel érintkezzenek. Valami bonyolult históriát kezdett mesélni a felketeképűről, akit Pandalnak hívtak, kom- menciós halász, de csempész is, orgazda, tolvaj, és talán még rosszabb: de nem lehet hozzányúlni, a csendőrök is kímélik, mert ő szokta a szigeti nyaralóba áthordani Gabéry úr kurváit. Deső nem figyelt, a majorudvar közepén faképnél hagyta az intézőt. Tudta, hogy Sorkival nehéz lesz elfogadtatni a létszámhamisítást. Nem a hazugság miatt. Sorki gáttalanul tudott hazudni, nemcsak lefelé, fölfelé is, ha betyárbecsületből, vagy — még inkább — a maga érdekében akarta rászedni a felsőbbséget. De a dezertálás megbocsáthatatlan bűn volt az ő szemében, aki a hadseregben lett községi marhapásztorból hivatásos altiszt, és aki görcsösen féltett hatalmának megnyirbálását látta abban, ha néhány emberrel kevesebbnek parancsolhatott. Deső legénye, a maga zselici ízlésével, megpróbálta tűrhető kvártéllyá pofozni a használatlan segédtiszti lakásnak azt a szobáját, amelyet főhadnagyának lefoglalt. Agyonverte az egereket, a szétrágott posztójú, ócska íróasztalt az ablak mellől a homályos sarokba húzta, a kastélyból származó roppant bőrdíványra megágyazott, a nyikorgó vaságyat áttolta a szomszéd szobába, ahonnan aztán Gal- lai legénye leeresztette az ablakon a ház mögé. Lopott a legény, Góczó Imre, egy egész háborúra elegendő tüzelőt, két viharlámpát, egy kannáknak való fapadot a tejhűtő elől, és megvolt a berendezés. A szuette szekrénybe semmit se lehetett tenni, se polc, se tartás nem volt már benne, Góczó tehát kétaraszos vasszegeket vert a falba, rájuk agatta Deső ruhatárát, s az egészet betakarta lópokróccal... Ami ,az elegenciát illeti, azt Desö bőröndjei képviselték a szobában. Két jő bőröndje volt a főhadnagynak, egy disznóbőrből való, meg egy fekete vulkánfiber, ezeket Góczó egy székre rakta, a szoba közepére, szem elé, és kár is volt vitatkozni vele, nem lehetett meggyőzni róla, hogy a bőröndöknek a sarokban van a helye, Sorki a fapadon ült, ki sem gombolta köpenyét, noha a dugig tömött vaskályha majd szétdurrant. — Nem kellett volna, főhadnagy úr — mondta Desőnek, amint meglátta, s fáradtan felállt. — A század előtt, hát ez mégse... Öreg altiszt vagyok én, ha valamit nem a szájaíze szerint teszek is: megbocsásson, ez rosszul esett, énnekem is van ... — Ülj le. Deső bort kért, kiküldte legényét. Töltött a törzsőrmesternek, kocintott vele. — Nem jelentjük a szökést — mondta.
