Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Dobozi Imre: Részlet egy készülő regényből

elkerítve, még kályhákat, néhány asztalt, széket is összeszedtek, a pajta egészen lakályos lett. Ennél jobb szállásuk nem is igen volt, mióta a század harcol. Tehát az első szökés- ilyen még valóban nem volt. Deső, amennyire az ízlése engedte, büszke is volt rá. Jól bánt az embereivel, ezt kölcsönösen tudták, parancsoló szükség nélkül nem hazudott nekik, ostoba -kockázatokba nem vitte bele őket: ennek fejében számított a visszavonulás körülményei közt elvárható viszonzásra. Más egységeknél már régen elkezdődtek a szökések. Igaz, az ő százada dunántúliakból állt. Ez pedig azt jelentette, hogy a szökési indítékok közül hiányzott a legerősebb. Ezután, ha tovább hátrálnak, azt jelenti. .. nos igen, a realitásokkal számolni kell. Kadók, Bozolai, várjunk csak: ez a két ember azzal a géppuskás rajjal csapódott a századhoz, melyet a legutolsó feltöltéskor, Gödöllőn kaptak. Kadók, Bozolai. hát persze: alföldiek, vagy hová valók. De abból a rajból nyolc ember még itt van.

— Nem is mondtad — kérdezte Gallai — kiféle az új parancsnok?

— Majd.

— Igen, de... nem mindegy, milyen embernek jelentjük ezt az izét... Boross mégis csak tudott rólunk egyet-mást. De ez, ha valami vaddisznó, úgy megtáncoltat bennünket, a szemünk alja is belekékül.

Deső benyitott a pajtába. A szalmaágyak közén felsorakozva állt a század. Külön, vagy tíz lépésnyi térköz után, a maradék géppuskás raj. Sorki éppen a szökevények ágyszomszédját izzasztotta. Nem szólt hozzá egy árva szót sem, csak meresztette rá a szemét utál- kozva, a lelkét böfögtetve. Deső ránézett a katonára. Rindács volt. Rindács Gyula, valameddig Gallai legénye, de a hadnagy elkergette, nem volt benne semmi élelmesség. Ez a Rindács, pórázra fogott erkölcsű, jehovás ember lévén, csupa rozoga vénasszonyhoz kvártélyozta be föllebbvalóját, de egyszer az ágy is rozoga volt, összedőlt, Gallai olyan zúzott pofával került elő a szobájából, mintha egy légió harcias szűzzel kellett volna megküzdenie. Sorki hitt a maga metódusában. Ha valamit meg akart tudni, a század gyenge emberét fogta vallatóra.

— Vigyázz! — kiáltotta Gallai.

A sor megmerevedett. Utolsónak Tarba szakaszvezető, a géppuskások tisztese kapta össze magát, szándékolt lassúsággal. Deső sajnálta, de nem szívelte ezt az embert. Jó kiállású katona volt, remek géppuskás, új fegyverét a gödöllői erdőben egy futó rókára, holtbiztos találattal lőtte be, és néha, jó órájában el- eljátszotta a századnak a félkarú klarinétost: 'balkezét elrejtette, zubbonya ujja üresem lógott, hajlongva elfújt egy nótát, aztán a nadrághasítékból kidugott ujjával tartotta a klarinétot, mintha a nemi szervével fogná, jobbjával meg kunyorálva hordozta körül a sapkáját. Az emberek, ahányszor látták Tarba mutatványát, dőltek a röhögéstől. De a szakaszvezető sokkal több szorongást szerzett a századnak, mint amennyi mulatságot. Komoran járt, keményrajzú arcán valami nem emberi, eszelős ridegség ült, és ha megszólalt, mintha kutya morgott volna. Aludni mindig külön aludt, a közeiéibe nem mert feküdni senki. Peches ember — gondolta nem egyszer Deső

— nem bír elesni... Tarba, aki kőmives korában szakszervezeti bizalmi volt, s emiatt „megfigyelendő“ minősítéssel került a frontra, kint elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy szolgálatvezetője jelenlétében is rokon- szenvvel nyilatkozott az oroszokról. Harmadnap átvezényelték egy partizánvadász alakulathoz, ahol, hogy megbízhatóságát bizonyíthassa, vele akasztatták fel a foglyulejtett partizánokat. Nem ment ez simán, Tarbát eleinte szuronyvéggel piszkálták oda az akasztófához, és egyszer őt is, az utolsó pillanatban vágták le a bajtársai, felkötötte magát a szálláshely gerendájára. De aztán elrúgta magát a parttól. Akasztott némán, belevadulva. Deső mindezt Sorkitől tudta, aki a maga alamuszi módján, pálinkázás és búsulás közben kiszedte Tarbából katonai pályafutásának históriáját. Neki is van egy gyűjteménye — mondta Sorki fejcsóválva — a rosseb hordaná, így is a hátam borsózik bele, rongydaratookat dug- dos: van közte köpenyből, rubáskából, szoknyából, gatyából való rongy, kin mi maradt utoljára, negyvenhárom rongya van, azt mondja, ennyi ruszkit köttettek fel vele.

— Tudtál a szökésről? — kérdezte Desö.

Tarba ráemelte hideg szemét.

— Nem.

— Az embereid hová valósiak?

— Kettő pesti. A többi öt: ki hevesi, ki bácsmegyei.

Deső végigment a raj előtt.

— A front — mondta — ide negyven kilométer. Kö^bül németek, nyilasok vannak, vadásznak a lógósokra.

Tarba megmozdult, a szája is elnyílt.

— Akarsz valamit mondani?

A szakaszvezető hallgatott, lejjebb ejtette vállát.

— Agyonlövetlek, ha még egy embered megszökik.

— Azt lehet, főhadnagy úr. Kéznél leszek, nekem nincs hová ...

— Akkor szólj, ha kérdezlek!