Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Gondolatok és képek

is feltételeznék az olvasóban. Verseikben sok a történelemi hivatkozás, s élményekkel, — ez ad egyetemesebb, nagyobb érvényt költészetüknek. — Ladányi erőteljes képalkotó tehetség is. Groteszk vagy érzéki metaforáit legtöbbször nem lehet különválasztani groteszk mondanivalójától, erős életigenlést kifejező erotikájától. A kép maga a gondolat.

Ennek az egységnek a kényszerét érezhette a már tárgyalt Garai-kritikában Győrével ösz- szehasonlított Csőri Sándor is, mikor a kezdeti, Petőfi realizmusát idéző arspoetikák után második kötetének (Ördögpille) bírálói már „irracionalizmust“ és „mágiát“ emlegettek. S a jelzők nem változtak a tavaly megjelent új kötetét értékelő kritikákban sem, de a költő nem hagyta magát szándékától eltántorítani. Az emberi alapérzéseket énekli, a vegetáció legmélyére bukik, hogy megismerhesse és meghódíthassa a világot és magát a költészete számára. A prózában, nagyszerű szociográfiáiban, riportjaiban bevett csúcsokat akarja bevenni a költészet eszközeivel is, mert úgy látszik, fejlődési szakaszokat nem lehet kihagyni, amit a költő nem azzal szerez meg magának, hogy megírja — csak látszólag az övé. A publicista és riporter Csoóri szocialista, a költő Csoórinak ennek ellenére is végig kell zarándokolnia a szocialista meggyőződéshez vezető utat.

Ezt a kegyetlen, önmegismerő és — kifejező utat járja az antológia másik jelentős tehetsége, Kalász Márton is. Önkínzó vallomásokban keresi kifejezési formáját, a valóság egyetlen és utánozhatatlan képét. De a gondolat és kép egységére törők legmarkánsabb képviselője az utoljára hagyott izgalmas tehetségű Csanády János.

Az Oj írásnak (1963, febr.) tett nyilatkozatában költői célját a valóság megváltoztatásában jelöli meg. „Azért írok, mert meg akarom változtatni a világot" — mondja. S aki ismeri Csanády János költészetét nem mosolyog a nagyképűségnek ható közhelyen. Halálosan komoly dologról van szó, a költő egész életét teszi fel rá. A költő „...az emberi fejlődésnek talán a legfontosabb és legnehezebben megragadható területét teszi konkréttá, amikor versében a szellem fejlődésének, a gondolkodás átértékelésének, magasabb fokra való emelkedésének jelei és dokumentumai jelennek meg a képalkotás mikéntjében, a szavak és fogalmak egymáshoz való — lépésenként talán csak villanásnyira új — viszonyában," — írja alább. S így folytatja: „Ezért vallom az igazi költészet legelső kritériumának, hogy megteremtse saját anyagát, hogy ne az elődöktől használt nyelven beszéljen." Csanády csak nyelvről beszél, de szerencsére nem csak a

nyelvről van nála szó. Sokkal inkább annak a költőnek élet- és világérzéséről, s tudatáról, aki képes saját létezését az általános lét s a történelem folytonosságának, az anyagi világ végtelenségének részeként tudatosítani, szemlélni és — kifejezni. S ebből a folyamatból monumentális költői eszközök születhetnek. Olyanok, amelyek lehetővé tehetik a világ birtokbavételét, a belső világnak és a külső létezés képi anyagának törvényt adó szintézisét, s végül egy olyan nyelv létrejöttét, amely nem csak a „szellem fejlődését", a „gondolkodás átértékelődését" rögzítheti, hanem képes a való világot is törvényként irányítani, „megváltoztatni". — „Villanypóznák vagytok, igen: ideghúrok pattanásig feszülnek közietek“ — írja egyhelyt a költő. S mi nem tudjuk, hová tegyük a választó vonalat. Hol végződik a költő létezése, s hol kezdődik a külső világ. A belső s a külső lét mosódik itt össze, s adnak egymásnak különös, borzongató plaszti- citást. „Összeigazítja szívét s a karabélyt — szívét, mely élő golyóként dobog“ — írja máshol Castro -ról. S így igazítja össze Csanády a képet, a gondolatot, az ösztönt, a tudatot s a világot, s tör kifejező-szintézisre, valami eredeti egység-állapotra. De csak egyfajta tudatos, szigorú szerkezeten, világrendszeren belül. Erre az olyan sorok utalnak, mint „a Nap sugárkórzőszárával rajzolt szemhatár“, az „acélküllővel húzott kör". „Kincsek érnek a felhő-héj alatt“ stb. Erre a leendő, műszerekkel szerkesztett rendre utal a megtartott szigorúbb versforma is. Csanády csak ritkán nyúl a szabad vershez, s mindig csak bizonyos határokon belül lazítja fel a formát.

S ennyiből is világosan láthatjuk: egy költő elindult a világot meghódítani. Egyelőre még csak a csomópontokban érezzük az eredményt, s a csomópontok között sok a töltelék, a középszer, de így is izgalmas költészet ez, s szerzője izgalmas költő, akit „a szellem felemelt: erős harangkötelén könnyen kúsztam a magas, a világon átlengő nyelvekig".

%

4.

Gondolat és kép. A cím nem véletlen. Ha a költő költészetét valóban a megismerés szolgálatába akarja állítani, először a gondolat és kép szintézisét kell megteremtenie. S ehhez a szintézishez az önmegismerésen és — kifejezésen keresztül visz az út. A sematizmus idején a sorrend rendszerint fordított volt. A költő először a világot fedezte fel, tudatosította a már meglévő, más által megfogalmazott törvényeivel, s vagy megmaradt ezeknél a törvényeknél, s akkor zavartalan, de egyben