Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Gondolatok és képek

tás is tíz év terméséből — -hatvannégy verse közül szinte csak azok mutatnak „közéleti érdeklődést“, amelyek aztán a Tűztáncba is bekerültek, mint pl. az Üzenet idegenbe, Üj kor nyitánya, vagy az antológia címadó verse, a Tűztánc. De ezeknek is inkább csak a békevágy a mondanivalójuk, a „Mentsétek meg a Földet'." s valami eléggé elvont moralizáló törekvés. A Tűztánc-antológiában egyébként így vall erről a második kötetéről maga a költő: „...hiszem, hogy egyéni életem vívódásai, a mindig új reménységben jeloldódó gondok megvallásán túl arról is vallomást tesz, hogy világméretekben is bízom a gyógyulásban: béke, emberség és haladás diadalában." S valóban vallomást tett, de csak a versek elenyésző hányadában. A kötetben az „egyéni élet vívódásai“ a döntőek, s valami Tóth Árpád-i komor természetszemlélet (Nyugtalan óra, Eső), magányhangulat (Alkonyi sereglet), s csak hely- lye-1 derűsebb életképek és leíróversek. De a Tűztánc-antőlógia szerkesztőinek válogatása alapján méltán tartják a mai napig „közéleti érdeklődésű költőnek“, ipedig legújabb kötetében (Mediterrán ősz, 1963) megintcsak nem a közéleti versek a legsikerültebbek, tehát fontosak. Ezeknek amellett, hogy számuk is kicsi, valamilyen módon a hitelük is kevesebb, mint a többié. Hiányzik ugyanis a költő életművében az előzményük. Ügy tűnik, Garai már túl van a gondolat és kép szintézisén, ismeri ösztöneit és képességeit, s ösztönös megfigyeléseit, szenvedélyeit mesteri módon lényegíti filozófiává (mint a Rózsá-han, a Parainézis-ben, vagy az Artistá-ban), de nem a közéleti verseiben. Ösztönös önkifejező,, vívódó korszakában nem ilyenné teremtette magát, s nem ezzel az anyaggal vívódott. Abban az anyagban, amelyet meghódított idegen test még a Krónika is. Ha ilyesmit ír menthetetlenül didaktikussá válik, magyaráz és erkölcsnormákat fogalmaz, ahol a kép már nem kifejez, hanem csak közelebb hóz, megvilágít.

S érdekes módon a kritikus Garai a Tiszta szigorúság egy másik költőjében. Győré Imrében éppen a feltétlen, konok hitet, az eszmei tisztánlátást, a „közéleti érdeklődést" értékeli és védi. „Győré költői alapállása a kommunista eszmei elkötelezettség konokul kétségtelen tudata, Csoórié viszont valami hasonló elkötelezettség hiányérzete, lázas, kielégületlen igény a jelt ételnélküli hitre“ — írja a két költőről az Élet és Irodalomban. S Györe költészete éppen itt bicsaklik ki, a „konokul kétségtelen“ mívoltánál. Györe a vers legfontosabb szerepéről, a megismerésről mond le így s mondatja le az olvasóját is. Először is a megismerés első része sikkad el: az a folyamat, amely ehhez a tudatossághoz, ehhez a felismert törvényhez

vezet, s így a „kétségtelen tudat“ hitele is, mert az olvasó csak azt hiszi, amit a költővel együtt megszenvedett; s elsikkad a megismerés másik része is, a még leendő megismerés, a felfedezés öröme és kalandja, hisz a költő a kommunizmus esztétikai biztonságából ostorozza, neveli és sürgeti népét. Ilyen gondolati biztonság mellett a képei is biztonságosak, állók. Ebben a magatartásban rokon a tőle jóval -idősebb Váczi Mihállyal, aki szintén a feltétlen hit és hűség elkötelezettje. Csak míg Györe hitének aránylag sokrétű, metafőrákban gazdag költészetet állít szolgálatába, Váczi „kevesli a költészet pózait, — indul a had — utat keresni, merre elődök sorsa vitt; — a nép szíve fölött megőrzött — vörös rongyok után kutat, — s hall kétezer éve rögződött — vágyakat: vezényszavukat!" Ezek a „vezényszavak" teszik, hogy költészete, nyilvánvaló intellektuális törekvései ellenére is halvány.

A közvetlen közéleti érdeklődés a motorja az antológia két új felfedezettje, Soós Zoltán és Baranyi Ferenc költészetének is. Soós tűnik az eredetibb tehetségnek, aki Gábor Andorra emlékeztető szókimondó, szenvedélyes versekben fordul a maszekok, a „törpe tőke“, s a felnövekvő új polgárok ellen. S érezni a szavak mögött verseiben valami rezignáltságot is. hogy a szocializmus sem mindig neki ad igazat. A képnek mindkét költészetben természetszerűen csak mellérendelt szerep jut.

Egyfajta polgárellenség jellemzi a bevezetőben említett fiatal csehek költészetéhez talán legközelebb álló Ladányi Mihály verseit is. Csak ez a polgárellenesség jóval összetettebb, áttételesebb, mint mondjuk a Soós Zoltáné. A szenvtelenség, akárcsak Holubék költészetében, nála is nagy szerepet játszik, de míg azoknál a „tárgyiasodást", az intellektuális pontosságot s a gondolat-kép szintézist szolgálja, addig Ladányi ezzel a polgár érzelgősségét veszi célba. Felháborító napi erkölcsi tragédiákról beszél például szenvtelenül, majdhogynem nyeglén. Célja vele a megbotránkoz- tatás, az ellenkező érzelmek kiváltása. S Holub ékkai (de nemcsak Holubékkal, hanem pl. a lengyel Rózewiczcsel, vagy a szerb Raičko- viécsal is) rokonítja a szabadon áradó s mindent beágazó epikája is. Ez a fajta költészet naplónak hat, csak nem a történések, hanem a gondolatok naplójának. Raiőkoviő pl. Tisza c. versét így kezdi: „Szándékom ez volt: felébreszteni fejemben néhány gondolatot a Tiszáról." A gondolat születését, a gondolkodás folyamatát próbálja rögzíteni Ladányi is, mikor így fokoz: „Itt a szó olyan hát, mint a kő, — vagy úgy nő ki a szájból, mint a fű. Csak Holubék epikája jóval intellektuálisabb; nemcsak érzelmi, hanem nagyfokú értelmi műveltséget