Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Ardamica Ferenc: Oktávia
elfelejtik, hogy szünet van, mindjárt csengetnek, fizika óra következik. Bármelyik pillanatban kihívhatnak felelni. Bármelyik pillanatban kövér ötös díszeleghet a tanulókönyvecskében. A pattanásos kamaszarcok vigyorba, röhejbe torzultak ... — Bordélyház kell nékik, nem fizika óra! — gondoltam elkeseredve. Zsela visszatért, mindjárt vége a szünetnek. Valamit elcsípett a fiúk beszéd- tárgyából. mert megvetően hátraszólt: — Disznók! Csengettek. El voltam keseredve. Kihívtak. Meg sem mukkantam. Tanulókönyvecském gazdagabb lett egy ötössel. Dühösen lecsaptam a padra. — Micsoda csapkodás ez?! Máskor tanulja meg a leckét! Szemtelen! Kikérem magamnak az ilyen viselkedést! — ordított a „profák“. Összeszorított fogakkal kussoltam. Gyufa, ez a hülye meg Oktáviát „macerái ta“. — Idefigyelj Oki! — majd mikor az rá sem hederített, keze kinyúlt... Megkereste a lány hátán, a pulcsi alatt a melltartó gumiját és erősen megrántotta. — Szszsz — szisszentett Oktávia, mikor a gumi csípősen visszapattant. — Fájt? — Fájt! — mondta a lány hálás mosollyal. Nem értettem, miért mosolyog?! Ö, női logika! Én az ő helyén pofonvágtam volna a szemtelenkedőt. • — Belédesett a szűzfiú? — mondta Gyufa a vöröshajúnak és rám mutatott. Oktávia hátrafordult. A vörös hajzuhatag meglódult. Rámnézett, előbb csodálkozva, azután szakértőén vizsgált, mint valami lókupec, vagy bizományi becsüs a megvételre kínált holmit. Dacos pofát akartam vágni, de' nem sikerült. Szememben ott ragyogott a vallomás ... — Szép vagy, Oktávia, gyönyörű vagy! Igaza van Gyufának, belédestem. Ajkáról leolvadt a gúnyos, becsmérlő mosoly. Mégegyszer végignézett rajtam. Sütött a tekintete. Egész testem forró volt, talán még lázas is voltam. Hirtelen megértést láttam a tekintetében, biztatást. Abban a percben tudtam meg, most fedezte fel bennem a férfit, az alkalmassá válható partnert. Csodálatos öröm kerített hatalmába. Szerettem volna megcsókolni Gyufát, vagy valami más marhaságot csinálni, amiért elmondta helyettem a vallomást. Balgaságomban azt hittem, szeret! Oktávia szeret! Izegtem, mozogtam, nem fértem a bőrömbe. Gyufa csodálkozva figyelte viselkedésemet. Értetlenül vállat vont... Cinkosan összenevettünk Oktáviával. Az osztályfőnök meghívta szüleinket a másnap este nyolckor tartandó szülői értekezletre. A meghívást beíratta velünk a tanulókönyvecskébe. Aláírva kellett visszahozni, annak jeléül, hogy szüléink elolvasták, tudomásul vették kötelességünket. — Édesapám „éjszakás“ lesz. .Csak anyám jöhet! — mondtam az osztályfőnöknek. Amikor elhaladt mellettünk, Oktávia óvatosan odasúgta: — Kísérd el anyádat! Megremegtem... Mit tudtam még akkor a szerelemről?! Anyám mérgelődött. Szerinte a szülői értekezlet egyedül arra való, hogy pénzt csaljanak ki a szülőktől. Rántottát sütött... — Egyél! — tolta elém az ételt. — Nem vagyok éhes! — feleltem. De azért hozzáfogtam, ha ímmel-ámmal is. — Veled megyek! — jelentettem ki, mikor készülődni kezdett. Meglepődve nézett rám ... — Haszontalankodtál ? — Nem én! — válaszoltam hetykén. — Majd kiderül! Elindultunk. Szívem vadul dobogott a várakozástól. Gyomrom belefájdult a roppant izgalomba. Vajon mi történik majd köztünk? Egy-két csók? Esetleg több? És ha nem lesz „rá“ megfelelő alkalom? Akkor mindennek vége! Anyám belépett a kivilágított osztályba. Utána kukkantottam. Oktávia szüleit nem sikerült megpillantanom. Késnek! Vagy el sem jönnek! Tehát becsapott!
