Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Ardamica Ferenc: Oktávia
Torkomba gombóc nőtt. Félrehúzódtam a sötét folyosó egyik ablakmélyedésébe. Szerettem volna hangosan, kiadótsan sírni. Tíz perces késéssel érkeztek... Az anyját kísérte. Az bement az osztályba. Oktávia egyedül maradt a folyosón. Csalódva nézett körül. — Oktávia! — súgtam félhangosan. Gyors, nesztelen léptekkel közeledett. Elszédültem. Tétován kinyújtottam a kezem... Szorosan hozzám simult. Ajkát az enyémre tapasztotta. Szájaszéle forró, duzzadt és nedves volt. Kissé riadtan kóstolgattam a szerelmes csók ízét Ez hát a csók! Az igazi csók! Ilyennek kell lennie?! — Gyere, itt megláthatnak! Elszántan követtem. Agyamra bódulat telepedett. Fellopakodtunk az emeletre. Beléptünk a folyosó legvégében lapuló elhagyatott osztályba. Mindenütt csend és sötétség. Zajtalanul behúzta az ajtót. A kulcsot megforgatta a zárban. Halk kattanás hallatszott. — Egyedül vagyunk! Legalább másfél óránk van... Szeretsz? — Szeretlek! — mondtam meggyőződéssel. Természetesnek tartottam, hogy ő a kezdeményező. Csókolództunk. Nyelvünk érintkezése már nem rémített meg. Felgyújtotta véremet. A továbbiakban is ügyetlen voltam, de ő segített... — Oktávia! Oktávia! — turbékoltam elragadtatva. — Szeretsz? — kérdezte. — Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! — Jól van! De most siessünk. Menj le az utcára! Az iskola előtt megvártam anyámat. Oktáviát már nem láttam. Ott maradt a folyosón. Anyám sietős léptekkel rótta az utcákat hazafelé. Alig bírtam követni. Tanítás alatt csak őt néztem. Nyakát, vállát, karjait. Szemeim meztelenre vetkőztették. Ebben az időben rosszabbnál rosszabb jegyeket kaptam. Unszoltam, találkozzunk. Csillapított... — Várd ki a kedvező alkalmat. Mint akkor ... Vártam. Álmatlan éjszakákon meggyűrődött, átforrósodott alattam a lepedő. Testsúlyom rohamosan csökkent, mint nyugati államokban a fizetések. Nem ízlett az étel, nem ízlett még az élet sem. Anyám faggatott, mi bajom, mi bánt? Ingerülten válaszolgattam aggódó kérdéseire. Egy szép napon aztán vége lett a türelmemnek... Az egész országban lázasan készülődtek a Spartakiádra. A tornaórákon szorgalmasan gyakoroltunk a zene ütemére. Búzás, a fiatal tornatanár, aki nemrég került az iskolánkba, már kiválasztott néhányat a legjobb tornászok közül. Én is, Oktávia is a jelöltek között voltunk. Anyám dühösen mordult egyet, mikor tudomására hoztam, nemsokára a fővárosba utazom. A tornaórák rövideknek bizonyultak... A gyakorlatok közepefelé akadt egy nagyon nehéz, bonyolult rész, ahol mindannyian hibáztunk. Búzás kijelentette, hajlandó feláldozni az estéjét. Megegyeztünk az időpontban és megígértük, pontosan ott leszünk. Csak azért mutattam őszinte érdeklődést, mert Oktávia is a kiválasztottak közé tartozott. Azt reméltem, végre alkalom nyílik az együttlétre. Búzás majd két óra hosszat hajszolt. Fáradtan hagytuk abba. A többiek öltöztek és egymás után szállingóztak ki a tornateremből. Ügy tettem, mintha a cipő- zsinorral bajlódnék. Tudtam, hogy a tornatermet nem tartják zárva, csak a mellette lapuló kicsiny helységet, ahol a tornaszereket tartják. — Oktávia!? — Tessék? — Várjunk! — Ma nem lehet! — Miért? — Ne törődj vele... Mondom, hogy lehetetlen! Majd én szólok. Egy-két nap múlva. Jó? Ha szeretsz, szótfogadsz!
