Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

kapnak fedelet a fejük fölé, és ellátásukról is gondoskodnak.

Hivatalos volt a tisztviselő hangja, mégis valahogy emberségesebb, mint Stefunkóé, és sajnálkozó pillantása is jólesett. Miféle szerencsétlen csodabogár került eléje, ez volt kérdő tekintetében, kifogástalan szlováksággal kér felvilágosítást és „elhurcolt“ szüleit keresi. Mert én elhurcolásról, deportálásról, éjszakai megrohanásról beszéltem és törvényenkívüli- séget emlegettem. Emberem erre csöndesen megjegyezte:

— Kissé fejetlenek, meggondolatlanok a mi derék szlovákjaink ... Sajnálom, uram.

Pribramban, ahol a restiben vonatcsatlakozásra vártam, az emberek közé vegyültem. Szétnéztem és füleltem, hátha hallok valamit. Ezrek áttepítése rengeteg embert mozgat meg, nem maradhat titokban. Az utasok arcát vizsgálgattam meg a ruházatukat, ki köztük városi, ki meg falusi; ám itt jóval nehezebb eligazodni, mint nálunk odahaza, csaknem egyformán városias a ruhájuk, a felöltőjük szabása; a cseh paraszt, ha utazgat, nem hord csizmát, errefelé jöbbak az utak, kevesebb a sár, megteszi az erőstalpú bakancs is. Inkább az ösztönömre hallgattam, a cserzett, sovány arcokat kutattam, melyeken jobban látszott a nyár heve, a téli szelek csípőssége, s elárulják, kinek van dolga a földdel.

Szerencsém volt, hogy olyan emberrel elegyedtem szóba, aki tudott az áttelepítésről. Megveregette a vállam, amikor megmondtam, hogy a szüléimét keresem. Korosabb ember volt; én a barátságosan széttekintgető szeme miatt szólítottam meg.

— Nincs semmi baj, kedves uram. Aranyat ér nálunk az olyan ember, aki ért a földhöz.

Mikor beszállást jelzett a hangszóró és én a botom után nyúltam, az egyik katonásképű fiatal észrevette, hogy rokkant vagyok.

— Segítek, pajtás! — kapott a pakkom titán. Mások a hónom alá nyúltak és emeltek, szinte a karjuk közt vittek a vonathoz és kényelmes helyet kerítettek.

Egy másik állomáson — a nevére sem emlékszem — merőiben mást hallottam: a fonákját az előbbinek. Ahogy a sörömet ittam, a szomszéd asztalnál ülők szavára lettem figyelmes. Égy kecskeszakállas kis öreg izgatottan embervásárt emlegetett. Tegnap a járási hivatal előtt, a piactéren tanúja volt, hogyan sorakoztatták fel a munkára verbuváltakat, és ő látta — nem -akart hinni a szemének —, de megesküszik rá, hogy így volt, vizsgálódva úgy tapogatták a karjukat, a fogazatukat nézték — szégyenében majd a föld alá süly- lyedt —, mintha rabszolgavásár kellős közepébe cseppent volna.

„Szégyen gyalázat! — kiáltottam rájuk, és erre dühös szitkokkal félrelöktek, hogy ne ártsam bele magam az ő dolgukba, vén bakkecske, eredj a fenébe vagy az iskolába, ott papolhatsz!“

Piros volt az orcája, az asztal lapját veregette:

„Elzavartak azok a bitang rabszolgavásárlók ... Hát lehet ezt tenni a huszadik században, a mi demokráciánkban? ... Mi még vadabbak vagyunk azoknál, akik a nyakunkra küldték őket!“

A kezem görcsösen ökölbe szorult. Égtem a kíváncsiságtól, hogy még többet megtudjak, de szégyelltem odafordulni és valamit kérdezni a tanár úrnak titulált öregtől. Annak a kevés bizakodásnak, ami délben eltöltött, hirtelen nyoma veszett.

Nehéz szívvel, halálosan elcsüggedve érkeztem meg Prachaticére. Talán jobb lett volna hallgatnom Stefunkóra és nem így vaktában nekimenni a világnak. Ha meg is lelem őket, mivel segíthetek? Hogyan nyugtassam meg őket, amikor minden ízem háborog, tele vagyok gyilkos indulatokkal? így nem állhatok elébük, csak növelném kétségbeesésüket.

Már este volt, mikor megérkeztem. A hivatalok nem dolgoztak. Szállás után néztem, a hotel tele volt, minden szoba foglalt, ezzel fogadott a portás közönyösen. Megkértem, engedje meg, hogy egy kicsit megpihenjek nála, rokkant vagyok, már annyira erőm nincs, hogy bevánszorógjak a söntésbe vagy a fehér asztal mellé üljék.

A portás rám nézett és egyszerre csupa figyelem lett. Az órájára nézett.

— Bocsánat.. . hat múlt. Az egyik rendelt szoba szabad lesz — mondta és odalépett hozzám, a karját kínálta és maga támogatott fel az emeletre. Segíteni akart abban is, hogy protézisomat lecsatolja, de olyan döbbent és ügyetlen volt, hogy csak zavart.

Belezuhantam az ágyba, ám olyan kimerült voltam, hogy nem tudtam elaludni. Aztán kopogtak az ajtón, és egy pincérlány lépett be egy csésze forró levessel. A portás küldte; rendelés nélkül hozott aztán húsételt meg egy korsó sört is.

Ahogy ezeket a sorokat a papírra rovom, magam előtt látom a pirospozsgás arcú, tömpeorrú portást, ahogy tanácstalanul és kissé megilletődve téplábol körülöttem és háromszor is bocsánatot kér, hogy nem adott azonnal szobát. Milyen kevés kell, néha elég egy kis szívesség, egy jó szó, hogy megenyhüljön az ember, és a gyűlölet, a marakodás partjáról visszakerüljön arra a másikra, ahol megmaradt az emberség.