Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

— Olvasd! — kiáltotta. — Most reggel kaptam. Egy vasutas találta a vágányok mellett.

Oly óvatosan adta kezembe, mintha tiltott ■dolgot cselekedne, amiért büntetés jár; csupa reszketés volt az egész.

A levél után nyúltam; sárgás csomagolópapír darabra írták, benyálazott tintaceruzával, izgatott kusza betűkkel:

„Nagyon szépen kérem levelem megtalálóját, legyen szíves tudassa anyósommal, Szedlák Szilvaszternével Patonyon a papiak mellett. Hogy minket Szedlák Miklóst és feleségét, Jolánt márna visznek 20-án vagyis fél falut kilakoltatnak, vagyis elrabolnak, mert aki nem hajlandó menni, azt összekötözik, megverik és úgy tolják a vagonba. Az én uramat is úgy megverték, hogy félhalott, mégis elvisznek, de hogy hová, azt nem tudjuk, tehát ez nem kitelepítés, hanem néprablás.

Tehát még egyszer nagyon szépen kérem, ha valaki megtalálja levelemet, jutassa Pa- tonyba.

Kedves mama, Mariska, Béla, Isten veletek, sokszor csókolunk mindenkit, soha az életben nem találkozunk. Kislányomat itthagyom anyámnál.

Édes mama, sokat imádkozzon értünk. Isten velük!“

Ügy tettem le a levelet, hogy szinte sírtam és ránéztem Sanyira, mintha e pillanatban megvesszőztek volna és felhasadt bőrömből sugárban ömlene a vérem.

Nem tudtam szólni, csak éreztem, valamit most nyomban tennem kell.

Sanyi a levél után nyúlt.

— Hagyd! — mondtam. — Szükségem van rá.

— Mit akarsz tenni?

— Megmutatom Markó elvtársnak. Utána megkapod és még ma eljuttatod Patonyba.

Siettem a pártelnökhöz és szó nélkül elébe tettem a levelet. Alig tudta átfutni, annyi kérdéssel rohantam meg:

— Mi volt ez az éjszakai rajtaütés? Mire jó a megfeneklett lakosságcsere után ez az erőszak? Éjnek idején fegyveresen rárohanni az emberekre? Miért hányták őket gépkocsira, vagonokra?

Haragomban folytathattam volna a végtelenségig: elrémült családokat, életerős férfiak mellett miért hurcoltak el gyermekeket, munkaképtelen öregeket? Miért folyt le ilyen ellenségesen, ilyen kapkodó sietséggel az egész akció, mintha még dúlna a háború és nem volna meggondolásra idő, mert hajt a tatár. Miért nem jártak el kíméletesebben, ha már

— úgy mondják — elkerülhetetlenül szükség volt rá? Kinek az ügye ez, a demokratáké

egyedül vagy mi is részt veszünk benne? Szégyenteljesen bemocskoljuk a kezünket, ha ezzel a gyalázattal közösséget vállalunk!

— Ne heveskedj! Ez a parancs! — intett le az elnök, és ugyanolyan oktatgató hangon, mint Trnka doktor hónapokkal ezelőtt, magyarázni kezdte, hogy törvény van rá: az állampolgárságukat vesztett egyének munka- szolgálatra kötelezhetők. A cseh országrészek sokat szenvedtek a bombázásoktól, a háborús károkat sürgősen el kell távolítani, sok ezer hektár föld parlagon hever, nyakunkon a tavasz, vetni kell. Embert kér a föld, értő emberek kezét. Jól gondolom, hogy a demokraták terve ez, még ők az erősebbek, szorítottak minket, nem volt idő verbuválásra, önkéntes erők toborzására.

Bárhogy csűrte-csavarta, énbennem tovább háborgott a lélek, ezer kérdéstől forrt az agyam. Ha innen elhurcolják az embereket, akkor itt marad vetetlen a föld; a néhány áttelepült nem birkózik meg vele, nem is ért úgy a földhöz, mint az elhurcoltak. Hol itt a józan elgondolás? Már nem emlegettem erőszakot, túlkapást, higgadtan próbáltam megvédeni álláspontomat.

De az elnökkel nem lehetett szót érteni. Ne ártsam magam olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rám. Vitánk elfajult, csonka lábamat ütögettem: ezt nézd, elnök elvtárs, a csonkaságomat és gyere velem, öreg veteránokat, vörös katonákat mutatok neked, ők is pusztuljanak az otthonukból?

A vér elöntött, a fejembe szökött, kiabáltam, átkozódtam és sírtam, tehetetlen gyön- geségemben zokogni kezdtem.

Az elnök erre mintha megdermedt volna, elhallgatott, várt egy ideig, míg valamelyest magamhoz tértem.

— Nyugodj meg, Takács elvtárs. Ha megnyugszol, majd belátod, hogy mindez a jövőnk, a mi nyugalmunk érdekében történik.

— Nem igaz, nem igaz — hajtogattam egyre, aztán felálltam, otthagytam. Bármit mond, nem az igazságot mondja, nem tud meggyőzni vele. Az igazság az, hogy továbbra is megbízhatatlanok vagyunk, s most jó alkalom nyílt, hogy megszabaduljanak tőlünk, a határ- sávot, régi dédelgetett tervük szerint, harminc-negyven kilométer szélességben megtisztíthatják a „megbízhatatlan“ elemektől.

Beszéltem másokkal is. A szememre vetették, hogy érzelgős vagyok, és mindenáron okosabb akarok lenni vezetőinknél. Hát igen, elfogult és érzelgős vagyok, de nem csupán, mert enyéimről van szó, hanem azért is, mert ez az elhurcolás minden eddigi túlkapáson túltesz, ez a legelemibb emberi jogok sárba tiprása.