Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

— mint én vagy Molnár Sanyi —, vagy akit hűsége, baloldali magatartása miatt a masa- ryki köztársaság idején üldöztek? A bűnösök bűnhődjenek, az árulók földjét, vagyonát vegyék el, utasítsák ki őket, de miattuk szenvedjenek százezrek? Lehetetlen, hogy ne ismerjék a múltunkat, hogy ne tudják: a mostani új életnek itt ezen a földön, a Csallóközben és az ország déli részén, a Dunától, az Ipolytól a Latorcáig éppen a kitelepítésre ítélt apáink voltak a kovászai.

Az én szememben minden érv gyatra volt és ellenszenves is, mert nem számolt magával az emberrel — számmá, valóságos élettelen tárggyá fokozta le.

Csak jóval később, amikor érettebb fejjel józanul tudtam megítélni a világban folyó eseményeket, és már megértettem valamit a világot mozgató erőkből, fogtam fel egészében

— az érzelmi okoktól, függetlenül — menynyire felesleges volt a lakosságcsere, hiszen a nép hatalmának megerősödése, maga a nép hatalma az egyedüli helyes módon rendezi a nemzetiségi problémákat is.

Ma tudom, hogy a népek életében akadnak tévedések, jóvátehetetlen hibák is, a békességet sokszor rajtunk kívül álló okok miatt megzavarják, de nem üres szólam, hogy a történelem ítélőszéke mindig igazságot szolgáltat. Én akkor, abban a forrongásban, a törvényen kívül állók oldalán álltam, akik képtelenek voltak a másik fél érvelésében bármilyen igazságot felfedezni. Ha túl heves fejjel ítéltem meg a helyzetet és elfogult voltam, ma elmondhatom, hogy ez is csak visszhang volt a sérelmekre, így kellett védekeznem és támadnom is. Ma tudom azt is, hogy felesleges életünknek ebben a perében a felelősség és történelmi igazság kérdését felvetnem, mert az idő — ha nagysokára túlságosan későn is

— sok mindent tisztázott és megadta a feleletet.

Ha nem ismered a múltat, nem láthatod tisztán a jelent — én valahogy ügy gondolom. Ismernem kell a múltból mindazt, aminek máig érő tanulsága van, a rosszat éppenúgy, mint a jót. Ha ma az élet igazsága mellett szállók síkra, azt csak a múlt helyes ismeretében tehetem. Hogy eltemessük a múlt hibáit, szembe kell néznünk velük minden elfogultság, részrehajlás és előítélet nélkül, — csak így teremthetjük meg a békét, a sérelmeket hordozó, sebekre emlékező lelkekben, bármilyen nyelven fogalmazódnak is meg bennük az emberi érzelmek legszentebb, örök szavai.

Akkor — negyvenhat őszén — mindez nem élt bennem ilyen világosan, még kevésbé azokban, akiknek az áttelepítés a húsába vágott.

Amitől féltek, bekövetkezett. Apámék megkapták az írást, hogy készüljenek fel az áttelepítésre; minden ingóságot, mozgatható értéket, állatot, termést, kocsit, bútort, fehérneműt magukkal vihetnek, csak a házat, meg a földet vesztik el, de cserébe kapnak odaát házat és földet is ugyanannyit. Mindaddig, amíg nem jön újabb rendelkezés, végezzék el a tarlóhántást, az őszi vetést. Lánytestvéreimet nem érintette a rendelkezés, nem éltek a faluban. Boriskának állami ember, vasutas a férje, a Rózsié meg tiszta szlovák vidéken dolgozott. Gyurit sem említette a papír, állami gazdaságban gépész volt, kazánkovács.

Bélafalván túlnyomó többségben magyarok laktak, és ezért a .községnek nem volt nemzeti bizottsága, mint a szlovák falvaknak, hanem kinevezett komisszáriusa és egy öttagú tanácsadó testülete. Siettem a komisszárhoz, de nem vergődtem vele zöldágra. Ő a tanácsadó testülettel együtt igazságosan és pártatlanul jár el, kisparasztoknak is menniük kell. Egyedül a kormánybiztosság segíthet, ha van ott befolyásos emberem, az eligazíthatja, hogy szüléimét és Pista öcsémet töröljék a listáról.

Másnap bementem Pozsonyba. Hunka azt tanácsolta, hogy Trnka doktort keressem fel. Segített rajtam többször, most is kezemre jár majd. Befolyásos pártember, aligha találok jobb protektort nála. Hunkától megtudtam azt is, hogy szerkesztő lett.

Trnka a legmelegebb barátsággal fogadott, de alig ladtam elő kérésemet, lehervadt szájáról a mosoly. Nem mondta meg mindjárt, hogy nem áll a rendelkezésemre, de már első szavaiból kivettem, hogy hiába fordultam hozzá.

— Tisztában vagy azzal, amit kérsz? — nézett rám leplezetlen ingerültséggel.

— Hogyne volnék tisztában — feleltem.

— Akkor legalább is tudnod kell, hogy a rendelkezésnek minden ponját a legnagyobb humánum hatja át. Senkinek egy hajaszála sem görbülhet meg, senkit nem érhet károsodás. Mindenki magával viheti minden ingóságát. Akinek háza, földje, ipara, műhelye van, azt odaát megkapja.

— Azt hiszed, hogy ez a döntő: a vagyon? Nincs itt más is, olyasmi, ami nem fogható, de létezik?

— Attól félek, hogy az érzelmeidre hallgatsz, pedig kommunista létedre az eszedet kellene elővenned.

Kezdtem felfigyelni. Trnka megszokott tanári hangján kezdett kioktatni, mintha katedrán ülne egy sereg fényesülepű diák előtt és azokat regulázná. De még ezen is túlment

— a párthüségemet akarta próbára tenni.

Ha így van — állok elébe. Tisztázzuk mindenekelőtt, kiket sújt a terv. Háborús bűnö