Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)

söket-e, a'kik hátba támadták a köztársaságot, áskálódtak ellene — elismerem, hogy olyanok is akadtak szép számban —, de százezreket nem lehet megbélyegezni. Már nem beszéltem az apámról, az enyéimről, hanem azokról, akik nyolc esztendővel ezelőtt, harmincnyolc őszén Tornócon tüntettek a republika szétdarabolása ellen, Kassán, Királyhelmecen és másutt tiltakoztak.

— Felejtsük el, Trnka elvtárs, hogy a többi tízezreknek, százezreknek apja, ükapja, minden őse itt született ? — kérdeztem elkeseredetten.

— Mondtam már, hogy érzelgős vagy. Mi eldöntöttük, ha újra meglesz a köztársaságunk, rendet teremtünk a magyarokkal egyszer és mindenkorra. Nem élhetünk örökké tűzfészekben.

— Miféle tűzfészekben?

— Nekünk biztonság kell. Az országban nem tűnhetünk meg egyetlen magyart sem.

— De miért? Ezt magyarázd meg nekem érthetőn, elfogultság nélkül, Trnka elvtárs.

— Miért vágod a fejemhez, hogy elfogult vagyok? — tört ki erre ingerülten. — És ha az volnék? Jogom van rá! Végre megfizetünk az ezeréves szolgaságért, az igáért, amit ránk raktak.

Elhült bennem a vér, el sem tudtam hinni, hogy ez a történelmet jól ismerő, egyetemet végzett ember sommásan magyar igát emleget. Mintha nem tudná, hogy ezt az igát a dolgozó ember egyképp nyögte, akár szlovák volt, akár magyar. Nagyhangú, nacionalista szólam ez — nem az ő szájába való.

— Nem értelek, parancsnok — mondtam és e pillanatban úgy éreztem, hogy nem szerkesztőségi szobában ülünk, hanem ott vitázok vele a barakkunk előtt a gömöri hegyek egyik szurdokában. Nem is olyan régen szerettél minket, magyarokat is, nemcsak engem, hanem Molnár Sanyit és a többieket is. Hidd el, nem illik a szádba ez a frázis. Nem is igaz, megcáfolhatom.

Erre elszámlálta a sérelmeket, a múltat idézte, a régmúlt időket, de nem azt, amiről nemrég egy komáromi krónikában olvastam, hogy a magyar hajdúk mellett Jánošík szlovák szegénylegényei fogtak fegyvert Rákóczi seregében, és a felkelés leverése után a német Heister generálisnak mindegy volt, miféle nációt büntet. Egyformán minden fogoly szájába puskaport töltetett és úgy gyújtatta meg, hogy a hasukon csapott ki a láng.

Emlegette a legfájóbbat, az erőszakos névmagyarosítást, meg Apponyi gróf iskolatörvényét. Ez vágott a legmélyebbre, tanító apja húsába, s még ő is megszenvedte. Pálcával gyerekbe verni a magyar szót, nem tűrni, hogy

anyanyelvén tanulja meg az abéoét, a betűvetést, az egész életre oly döntő első ismereteket! Szolgaságra való, tanulatlan ostoba nációt akartak belőlük Apponyiék.

Ügy volt, ahogy mondta, ebben igazat adtam neki, de ilyen régi bűnök és bajok verjenek éket közénk? Visszafizetni valamiért, amiről a ma élő nemzedék nem tehet, de apáink sem tehettek, hiszen ők ugyancsak a szolgaságnak nyűgét nyögték.

— Ha osztályszempontból néznéd a dolgokat, nekem adnál igazat — mondtam végül és erre dühödten kitört.

— Nézzük csak, te akarsz engem politikára kioktatni?

Csitítani próbáltam, hiszen én kérni jöttem és nem akarom elveszteni jóindulatát, de Trnka doktor nem engedett szóhoz jutni.

— Lepaktáltak a németekkel, a háború utolsó napjáig a nácik szekerét tolták. Rajtuk kívül mindenki ellenállt, a szerb, a horvát, a bolgár meg a román, csak ők maradtak hű csatlósok. Hiába emlegeted Tornócot és Molnár Sanyit, a történelmi igazságon nem változtat, hogy ugyanúgy segítettek szétdarabolni minket, mint Henleinék. Meg vagyok győződve róla, hogy most sem józanodtak ki, most is ezt tennék, ha módjukban állna.

— Ne végy mindenkit egy kalap alá. Nem volt mindenki nyilas, most még kevésbé az

— De ki biztosítja, hogy nem az? Jártam Pesten. Majd minden lakás ajtaján láttam a pléhtáblát: Nem, nem, soha! Azt hiszed, hogy muszájból szögeitek ki?

— Láttad munkásházakban is?

Erre nem tudott mit felelni. Elképesztett és elfárasztott ez a vita. Nem értettem az elleniszenvét, elvont gyűlöletét, amely nem egy emberrel, egy megfogható, felelősségre vonható bűnössel szemben izzott benne, hanem az egész néppel szemben.

Trnka doktor a hallgatásomból végre észrevette, hogy megbántott és engesztelően mondta:

— Nem rólad van szó, Feri. De meg kell értened végre, hogy mi örök időre szóló biztonságot akarunk. Itt ne legyen többé grófi rend, kakastollas csendőr. Odaát lehet — de a mi portánkon szocializmus és biztonság lesz... Mi most nem lehetünk szentimentálisak, ezt értsd meg. Nem lehetünk tekintettel arra, hogy a terv végrehajtása áldozattal jár, és lesznek olyanok, akiken sebet üt. A jövőnk miatt kell keménynek lennünk. És neked, a kommunistának, az a kötelességed, hogy a mi igazunk mellett agitálj. Neked kellene meggyőznöd nemcsak az apádat, hanem az egész falut, hogy ez történelmi szükség.