Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Egri Viktor: Megmondom mindenkinek (részlet egy készülő regényből)
megmondom Egri Viktor mindenkinek Részletek a közeljövőben kiadásra kerülő regényből Ott folytatom, ahol abbahagytam: a keserűségnél, amit Molnár esete fakasztott berniem. De ez még könnyen orvosolható túlkapás volt, nem pedig tervszerűen előkészített, országos apparátussal végrehajtott akció. Tehetetlenül és kiszolgáltatottan kellett szembenéznem vele, amikor bekövetkezett. Nyár végén levelet kaptam édesanyámtól; ő közölte velem mindig az otthoni újságokat, ő tájékoztatott testvéreim sorsáról, ö tartotta a kapcsolatot köztem és a szülői 'ház között. Ezúttal soraiból nemcsak a szokott aggodalmait olvastam ki, hanem apám és testvéreim szorongását is. Szakítsak időt magamnak és látogassak haza; rossz hírek járnak, tudni szeretnék az igazat, tanácsot várnak, mitévők legyenek. Segélykiáltás volt a levél, én mégis vádat olvastam ki belőle, hogy ott élek fent, a „magasban“, parolázok azokkal, akik most beleszólnak az életükbe; veszély fenyegeti őket, ne nézzem ölhetett kézzel, hogy a tervezett lakosságcsere kivesse őket őlsi fészkükből. Másnap Piista öcsém írt, ő is sürgette, nézzek haza, míg nem késő. Pista világéletében irtózott a tolitól, és ha már ő is levélírásra adja a fejét, mennem kell, nem halaszthatom tovább. Ágnes siránkozott, nem akart elengedni, egyre azt hajtogatta, csak hozzá tartozom, most ő az én családom meg a gyermek, akit méhében hord. Nem hagytam magam lebeszélni. Megbolydult falut, tanácstalanul kapkodó, letört embereket találtam otthon; nem olyan zűrzavart, amilyet a háború okoz és amely mindenkit egyformán ér, nem ismer kivételt, hanem merőben mást. Gyanútlan, ártatlan embereket fenyegetett egy oktalan veszély. Ha elbámulok azon, hogy higgadtan végig tudtam hallgatni a sok panaszt. Ismertem a kassai kormányprogramot, és úgy tudtam, hogy a csehek és a szlovákok államáról beszél, nemzetiségekről nem tesz említést; az ilyen program nem születik egyik napról a másikra, és kellett, hogy sugallója, pártfogója is legyen. Ebben a zűrzavarban azonban sem én, sem azok, akiket érintett, nem gondolhattuk következetesen végig, miféle erők szóltak bele életünkbe. Nem értettem — és senkitől nem kaptam magyarázatot —, miért módosult a potsdami kastélyban megkötött egyezmény, amely csak a Szudéta-vidéken élő német kisebbség kitelepítését írta elő. Miért akarnak minket egy kalap alá venni a németekkel? Be kell vallanom, amíg azt hittem, hogy ez a terv csak papíron létezik, valahogy elhe- segettem magamtól még a gondolatát is, de mikor láttam, hogy ez nem puszta szólam, hanem véres valóság, rádöbbentem, hogy a hangzatos érvek leple alatt szörnyű igazságtalanság készül. Amíg otthon nem jártam, el sem tudtam képzelni, mennyi szenvedést okozhat ez a döntés, amely szüleimnek, testvéreimnek, a szülőfalum és sok más falu meg város magyarjainak sorsát borítja fel. Lakosságcsere! Minden porcikámban idegenkedtem a puszta szótol is. Hitlerék kezdték: a háború előtt és alatt -is ők telepítették visz- sza a Harmadik Birodalomba a Bánátból, Erdélyből, a balti államokból a magukat németnek vallókat. Az ő dolguk volt, engem nem érdekelt, jószántukból mentek-e vagy a Reich urainak parancsára. Az sem érdekelt különösebben, hogy ötven kilós batyukkal küldték az egykori Reichba a Szudéta-vidék németjeit. A háborút támogatták, a nácikat segítették, hogy vérrel árasszák el Európát; a szervezett emberirtás, tízmilliók halála az ő lelkiismeretüket is terheli. Hitler az ő állítólagos szenvedéseik ürügyén rohanta le a köztársaságot, hát most egyék meg, amit főztek, menjenek isten hírével! De miért vesznek minket egy kalap alá néhány ezer hungarista nyilas bitanggal és elvakult sovinisztával? Miért jelenti ki az a program, hogy az állampolgárság csak annak a magyar nemzetiségűnek hagyható meg, aki antifasiszta, részt vett a felszabadító harcban
