Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Dénes György: Versek
Dénes György az öröm balladája a csalogányvölgyi temetőben Ott él az öröm, a régi ház előtt, a kispadon, ott álmodik és gyönge, mint a liliom. Felnéz az égre alkony árad, a dombokon túl sötéten Ul a bánat. Szívében csend motoz, fákon a gally se moccan, így él már mindörökre, fehéren, elhagyottan, nincs gondja égre, földre, a vágya alig ér fel, amit elé tesznek, egy karéj kenyérrel. Csak ül magának, ő mint jáspisarcú szentek, tagadva minden földi kínt, szerelmet, s nem látva túl a fákon, egy kis levélen ámul, amely az alkony bársonyán aláhull. Ki ér fel hozzá? A lelke már bezárva, nincs hozzá fogható árvátlanabb árva, nem fél az éjszakától, nem fél az örök éjtől, tudja, egy harmatcsepp hull le a levélről... Ott él az öröm, a régi ház előtt, a kispadon, ott álmodik és gyönge, mint a liliom. Felnéz az égre, az égre alkony árad, a dombokon túl sötéten ül a bánat. Temetnek éppen. Didergő gyászmenet, néhány kíváncsi, két-három öreg, olcsó koporsó, kevéske virág, a pap sietve mondja az imát. A hangszórókból gyászzene recseg, katt... vége van ... lejárt a lemez. Lejárt? Ki bánja. Hosszú még a nap, új halott elébe indul már a pap, futtában mormol vagy talán morog, s a koporsó a sírba imbolyog. A sírásók is sietnek s alant veri a deszka-fedelet a hant. Áll már a domb és megpihen a kéz. Több lett egy sírral. Ennyi az egész. Csemicky László: Kis-Duna Vereknyénél, aquarell, 1956
