Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Karel Kosík: Az erkölcs antinómiái

jónak vagy rossznak minősült, mert volt egy abszolút ítéletmondó, aki ezt a minősítést elvégezte, s mert minden cselekedetet az örökkévalóság szempontjából ítélt meg s a végítélettel hozta összefüggésbe. Ezeknek az elképzeléseknek összeomlásával összeomlik a rájuk épülő egyértelműség is, elkezdődik az ambiguitások világa. Mivel a történelem nem ér soha véget, s nem halad valami apokaliptikus végkifejlet felé,, és mindig űj lehetőségeket kínál, az emberi cselekedetek is elvesztették egyértelműségüket. A történelem befejezetlensége, mely egyedüli oka annak, hogy az emberi cselekedetek nem mérhetők föl mindenestül közvetlen következményeikben, ellentmondásba kerül az egyértelműséget áhítozó emberi szellemmel. A valóság sokértelműsége, mely minden cselekedet számára nyitva hagyja a jó és rossz lehetőségét, s szabad elhatározásra kényszeríti az embert, konfliktusba kerül az ember metafizikai vágyával, hogy a jó és az igaz diadalát biztosítsa, azaz rábízza olyan hatalomra, mely meghaladja az egyes ember eszét és képességeit. Mivel az igazság és a jó diadalát nem lehet a történelem folyamán abszolút módon biztosítani, s az ember a kozmosz egyetlen jelenségéből sem olvashatja ki teljes bizonyossággal a jó diadalát a rossz felett, e metafizikai vágyat csak a racionális gondolkodás és érvelés keretein kívül lehet kielégíteni, azaz a hitvallással, minthogy az istenhit a modern időkben túléltnek bizonyult, másféle metafizikai pótlékkal kell helyettesíteni, s ez az úgynevezett jövőbe vetett hit. E hit számára a jövőnek metafizikai illúzió jellege van, s e hit a jövőt elidegenedett jövővé változtatja.

Mikor a dialektika felfedezte a modern valóság ellentmondásait, s az ellentmondások gigantikus rendszereként mutatta meg, olybá tűnt, mintha visszariadt volna saját merészségétől, s abban a hitben, hogy nincs elegendő eszköze az ellentmondások megoldására, és semmi áron nem engedheti meg magának, hogy az ironizáló szkepszis bűnébe essék, a jövőt bízta meg a felfedezett ellentmondások megoldásával. A jövő az a dekrétum, mely megerősíti a jó diadalát a rossz felett, vagyis a jó diadalát a jövő dekrétum segítségével valósítja meg. S úgy látszik, ha egy kor képtelen reálisan megoldani saját problémáit és ellentmondásait, annál inkább igyekszik azok megoldását a jövőre bízni. Ez a jövőbe vetett metafizikai hit leértékeli a jelent, megfosztja értelmétől az empirikus individuum egyetlen realitását, s provizóriummá vagy olyasvalaminek a funkciójává avatja, ami még nem is létezik. Ha mindennek az értelmét egy olyan világba helyezzük, amely még nem létezik, de a valóságban élő egyedek számára létező világ az egyetlen, s ezt ily módon megfosztjuk értelmétől, és csak a jövőhöz vonatkoztatott funkciója értelmében fogadjuk el, akkor újra felbukkan a valóságos világ és egy álomvilág antinómiája.

A jövő, mint a jó és rossz mitológiai kinyilatkozatása, mely menedéket kínált a borúlátó szkepticizmus előtt, maga is szkepticizmusként leplezi le magát, mert az ember reális empirikus világát puszta látszattá fokozza le, s a valóságos auntentikus világot oda helyezi, ahol az empirikus egyedek jogköre és tapasztalata végetér.

A kincstári optimizmus a létező rosszat a nemlétező jövő abszolút értékeihez viszonyítva relativizálja, s ebben a tevékenységében maga is peszimizmusként leplezi le magát. Ha az empirikus egyedek számára megtapasztalhatatlan jövőbe visszük át a legfőbb értékeket, vagy egy ideális transcedens világba vetítjük azokat, mindkét esetben az embert megfosztjuk attól a szabadságtól és hatalomtól, mely lehetővé teszi számára, hogy ezeket az értékeket ő maga és már ma realizálja. A legfőbb értékek megvalósításának lehetetlensége az empirikus világban az embert a szkepticizmus legszélsőségesebb megnyilvánulásához — a nihilizmushoz vezeti el. Olyan világban, ahol a legfőbb értékek kivesztek, vagy amellyel szemben azok csak megvalósíthatatlan eszményekként léteznek, az egyedek élete értelmét veszti, az emberi kapcsolatok a teljes közömbösség jegyében alakulnak ki. Olyan világban, ahol az egyedek cselekedetei nem realizálhatják a jót, mert annak nem adatott meg a lehetősége, az erkölcsi parancsok álszent képmutatássá fajulnak, s az egyed önmaga és a jó egységét tragikus konfliktus formájában, tragédiaként valósítja meg.

A dialektika megindokolhatja az erkölcsöt, ha ő maga is erkölcsös. A dialektika erkölcse következetességében rejlik, mely destruktív totalizáló folyamatában senki és semmi előtt meg nem torpan. Azoknak a szféráknak a jellege és területe, amelyeket ebben a folyamatban nem érint, következetlenségének és „erkölcstelenségének“ mértéke. A mi problémánkkal kapcsolatban a dialektika destruktív totális módszerének