Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Karel Kosík: Az erkölcs antinómiái
három mozzanatát kell kiemelni. A dialektika elsősorban az álkonkrétség destrukciója, melyben feloldódnak az anyagi és szellemi világ rögzített és eltárgyiasodott képződményei, s az emberi gyakorlat történelmileg kialakult formáiként lepleződnek le, másodszor: a dialektika magukban a dolgokban fedezi fel az ellentmondásokat, tehát olyan tevékenység, mely az ellentmondásokat nyilvánvalóvá teszi és leírja, nempedig elleplezi vagy misztifikálja. Harmadszor: a dialektika az emberi gyakorlat mozgását fejezi ki, amit a német klasszikus filozófia terminológiájával határozhatunk meg mint megelevenítést és megfiatalítást (s e fogalmakat az atomizálással és elhalással ellenkező értelemben kell felfogni), vagy a modern terminológia szerint totalizálás képpen határozhatjuk meg. A társadalmi valóság ellentmondásai merev antinómiákká válnak, ha hiányzik belőlük az egységesítő erő, mely az emberi gyakorlatban rejlik, mint totalizálás vagy életre- keltés. A merev antinómiák természetesen reális történelmi tények, vagy pontosabban fogalmazva, az emberi gyakorlat történelmileg létező képződményei, s az igazi dialektika ott kezdődik, ahol lelepleződik, vagy a valóságban is végbemegy a merev antinómiáktól való átmenet a dialektikus ellentmondások egységébe, vagy a dialektikus egység merev antinómiákká való széthullásába. A materialista dialektika az elméletben s főképp a gyakorlatban megköveteli az osztályszempontok s az általános emberi szempontok egységét. Am a reális történelmi folyamat úgy megy végbe, hogy ez az egység az antinómiák totalizálása révén épp kialakulóban van, vagy épp ellenkezőleg, az az egység két elszigetelt ellentétes pólusra bomlik. Az osztályszempontok és általános emberi szempontok elválasztása szektás gyakorlathoz, és bürokratikus misztifikációkhoz, az általános emberi szempontok elválasztása az osztályszempontoktól pedig opportunizmushoz és reformista illúziókhoz vezet. Az a mesterséges elválasztás az első esetben erőszakos, amoralizmust, a második esetben tehetetlen moralizmust «redményez, egyszer a valóság bürokratikus eltorzításához, máskor az eltorzított valóság előtti kapitulációhoz vezet. Természetesen, különbség van aközött, hogy e dialektikai egység hol valósul meg, az elméletben vagy a gyakorlati életben? Az első esetben erőfeszítést igénylő szellemi munkáról van szó, a második esetben olyan történelmi folyamatról, amit vérrel és verejtékkel, nagy kerülőkkel és az esetlegességek kiküszöbölésével valósíthatunk meg. Az elmélet és gyakorlat egysége ebben az esetben az emberi haladás lehetőségeinek felismeréséből fakadó feladatok és képességeink, lehetőségeink, vagy megoldásuk elkerülhetetlensége közti viszony képpen nyilvánul meg. Mivel a dialektika nem azért leplezi le az emberi valóság belső ellentmondásait, hogy letegye előttük a fegyvert, •és nem is azért, hogy az ember örökké őrlő antinómiáknak tartsa azokat, s mivel nem hamis totalizálás, mely az ellentmondások megoldását a jövőre bízza, az ellentmondások felfedezése és megoldásuk lehetősége közti összefüggés központi kérdés számára. Míg a gyakorlatot prakticizmusként fogjuk fel, az emberekkel végzett manipuláció vagy a természet ellenébe érvényesülő technikai műveletekként magyarázzuk, ez a kérdés mindaddig megoldhatatlannak bizonyul, mert az elidegenedett és reifikált gyakorlat nem totalizálás és nem vivifikáció, ebben az értelemben nem lehet felfogni „a szép totalitás“ kialakításának történelmi folyamataként, épp ellenkezőleg, atomi- zálás és elhalás ezért szükségszerűen szüli a tett és az erkölcs, a hasznosság és igazság, az eszköz és a cél, az egyén és az absztrakt közösség merev antinómiáit. Az erkölcs kérdése tehát a szűk prakticizmus és humanizáló gyakorlat, a fetisizált és a forradalmi gyakorlat problémája.
