Irodalmi Szemle, 1964

1964/9 - Karel Kosík: Az erkölcs antinómiái

minél passzívabb e tevékenység tárgya. A komiszár tevékenysége így hozza létre az emberek passzivitását, s az így termelt passzivitás a komiszár létének előfeltétele, s további tevékenységének igazolása és értelme lesz. A reformtörekvések deformáló gyakorlattá züllenek. A komiszár némely vonása a forradalmárra emlékeztet, de ez a hasonlóság csak látszólagos. Amennyiben ténylegesen létezik, legfeljebb e cselekvéstípus genézisét árulja el, s a Komiszárt a forradalmár és a bürokrata közti átmeneti állapotként mutatja be.

E morális cselekvés típusának jellemzése leleplezi annak a folyamatnak a mechanizmusát, melynek során a dialektikus egység merev antimóniákká esik szét. A forradalmi gyakorlat helyett, melyben maguk a nevelők is átnevelődnek, a viszonyok és az emberek régi antinómiája lép érvénybe, s az emberek is két merev, áthidalhatatlanul elválasztott csoportra oszlanak, az egyik, mint Marx mondja a Feuerbachról szóló harmadik tézisben „fölötte áll a társadalomnak“, s a társadalom eszét és lelkiismeretét testesíti meg.

A Széplélek és a komiszár ellentmondása a moralizálás és az utilitarizmus antinómiájának kifejezője. A moralista számára a jót és a rosszat végső fokon a lekiismeret szava választja el egymástól, a realista számára pedig a történelem ítélőszéke. Csakhogy e két instanció ellentétes volta és kölcsönös elszigeteltsége ellenére nagyon problematikus. Honnan tudhatom, hogy lelkiismeretem szava nem hamis hang-e, s hogyan győződhetek meg lelkiismeretem keretén belül annak csalhatatlanságáról? S egyáltalán, megítélhetem-e, hogy ez a szó valóban az én lelekiismeretem szava, nem idegen hang-e, mely énem nevében szól, s lelkivilágomat csak eszközként használja föl?

Vagy valóban a történelem ítélőszéke a legmagasabb instanció? S egyáltalán ez ítélőszék döntései nem épp oly problematikusak-e mint a lelkiismeret szava? A történelem ítélete mindig későn hangzik el. Megítélhet és elítélhet, de nincs hatalma arra, hogy bármit is jóvá tegyen. A történelem ítélőszéke előtt bizonyos tettek gonosztettek és jogtalanságok gyanánt lepleződnek le, de ez sem adhatja vissza az áldozatok életét, s a haláluk előtt elszenvedett kínukat sem enyhítheti. A történelem ítélete nem megfellebezhetetlen ítélet. Minden történelmi korszak megalkotja a maga ítéletét, ám ez ki van szolgáltatva a rákövetkező történelmi korszakok revíziójának. Bármely abszolút történelmi ítéletet a történelem további menete relativizálhat. A történelem ítélőszéke nem rendelkezik a keresztény teológia végítéletének jogkörével, nélkülözi annak véglegességét s megfellebbezhetetlenségét.

A végítéletről szóló tan adta meg a keresztény erkölcs abszolút jellegét, és megoltalmazta a relativizmustól. Abszolút jellegének másik eleme az isten. Mihelyt a végítéletre vonatkozó elképzelések a történelem befejezésének szekularizált eszméjévé váltak, amit a kritika később úgy leplez mint a filozófia közvetett, de tényleges kapitulációját a teológia előtt, s mihelyt megállapítást nyer, hogy „az isten halott“ romba dől az abszolút erkölcsi tudat minden alapja, s az erkölcsi relativizmus aratja diadalait.

Az emberek kölcsönös kapcsolataiban, s az embernek emberhez való viszonyában a keresztény isten az abszolút közvetítő szerepét játssza. Az isten az a közvetítő, aki a másik embert felebarátommá avatja. Az isten kiküszöbölése vajon azt jelenti-e, hogy az emberi viszonylatok közvetettsége is megszűnt, s közvetlen emberi kapcsolatok vannak kialakulóban? Minthogy az isten nem létezik, s az ember mindent megtehet, az emberi kapcsolatoknak most már a teljes közvetlenség az alapja, amelyben maradéktalanul megnyilvánult és megvalósul azok jellege és belső lényege? Nyilvánvaló, hogy míg e kifejezésnek „halott az isten“ nem nyújtjuk kellő materialista magyarázatát, s e történelmi mozzanat materiálista magyarázatát, ki leszünk szolgáltatva a vulgáris félreértéseknek és idealista misztifikációknak. Az isten az emberi viszonyok és kapcsolatok metafizikai közvetítője. Ám a metafizika e formájának megszűnése vagy megszüntetése nem jelenti a közvetítés és a metafizika megszűnését is. A metafizikai közvetítést fizikai közvetítés helyettesítheti, mely maga is metafizikává válhat, legyen szó bár modern kori nyílt vagy leplezett erőszakról, mely abszalút közvetítője az emberi kapcsolatoknak, (az állam és a terror), vagy a társadalomról, mint reifikált valóságról, mely függetlenítette magát tagjaitól, azaz a konkrét egyedektől, s előírja ízlésüket, életritmusukat, erkölcsüket és magatartásukat stb.

Az istenre és a végítéletre vonatkozó keresztény elképzelések minden cselekvést véglegessé és egyértelművé tettek. Minden cselekedet egyértelműen és véglegesen