Irodalmi Szemle, 1964
1964/9 - Karel Kosík: Az erkölcs antinómiái
Karel Košík az erkölcs antinómiái Az európai kultúrában Pascal és Rousseau óta újra meg újra elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: miért boldogtalan az ember a modern világban? Ennek a kérdésnek döntő jelentősége van minden kulturális és filozófiai áramlat számára, mely valami módon elismeri az összefüggést az ember léte és annak értelme között, s ez érvényes főképp a modern materializmusra, mely a történelmet a világ humanizálásaként fogja fel, vagyis olyan folyamatként, melynek során az ember a természet anyagaiba rója emberi lényegét. Miért boldogtalan az ember a modern világban? Mert az önzés rabja, mondja Rousseau, mert a hiúság rabja, mondja Stendhal. Hogyan feleli meg ezt a kérdést a forradalom elmélete? A nyomorra és az anyagiakban való nélkülözésre hárítja a felelősséget? Ezekben a kategóriákban gondolkodik a vulgáris szociológizmus és ekonomizmus, mely nem értette meg a filozófia gyakorlati értelmét, s hiába keresi a helyes összefüggést az ekonómia és az erkölcs között. Ebben a leegyszerűsített felfogásban elveszti helyét a különben helyesen hangsúlyozott nyomor, az anyagi nélkülözés és a kizsákmányolás ténye, mert önkényesen kiragadja azokat a modern világ egészéből és összefüggéseiből. Miért boldogtalan az ember a modern világban? Ez a kérdés nem azt jelenti, hogy az embereket véletlenül rájuk zúduló csapások érik, hogy betegségek, szeretteik elvesztése, vagy korai halál zavarja meg életük folyását; és nem jelenti, azt a romantikus illúziót sem, mely szerint a modern korban elvesztettünk valami kincset, amelynek az előbbi korok már birtokában voltak. A feltett kérdésben az igazság és a boldogság közti ellentmondás feszül. Aki ismeri az igazságot, és olyannak látja a valóságot, amilyen, az nem lehet boldog; aki a* modern világban boldog tud lenni, az nem ismeri az igazságot, s a konvenciók és hazugságok prizmáján át szemléli a valóságot. Stendhal „vanité“-ja é3 Rousseau „amor de soi“-ja a modern ember cselekedeteinek és magatartásának mechanizmusát rögzíti, akit abszolút kielégíthetetlensége egyik tárgytól a másikig, élvezetből élvezetbe hajszol, s az embert, az élet értékeit, a dolgokat és az időt így átmeneti pontokká, vagy ideiglenes állapotokká változtatja, amelyeknek önmagukban nincs semmi értelme, s egyetlen értelmük abban rejlik, hogy előre vagy visszafelé, de mindig túlmutatnak önmagukon. Minden tárgy vagy állapot csak ok vagy ürügy arra, hogy más valamivé változzék, vagy más állapotba térjen át. Az ember így kielégíthetetlen vágyainak üldözöttjévé válik. Ám ez a vágy sem az igazi és eredeti ok, mert nem az embernek a dolgokhoz való spontán viszonyából fakad, de az összehasonlítás és fölmérés során keletkezik, mert az ember mindig másokhoz hasonlítja magát, másokat pedig önmagához. Am az emberek cselekedeteinek motivációja az objektív világban „a dolgok törvényedként jelenik meg. A nyereségvágy, mely a kapitalista tudatában cselekedeteinek rugójaként bukkan fel, a tőkeértékesítés folyamatának belső lényege. Miért boldogtalan az ember a modern világban? Rousseau és Stendhal a pszichológia kategóriáiban adják meg a választ. Marx annak a rendszernek a leírásával válaszol, melyben a hiúság, az önzés, a metafizikai kielégítetlenség, a gyűlölet, a hajsza és a lelki üresség, a legfőbb jó fantommá avatása és a fantomok legfőbb jóvá avatása az ekonómiai rendszer belső lényegeként jön létre. Az abszolút nyereségvágy minden értéket átmeneti pontnak tekint, ennek következtében lesz oly sivár az élet, a boldogság elképzelése komforttá, az ész a dolgokkal és az emberekkel való racionális mani-
