Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - FIGYELŐ - Egri Viktor: 21 szovjet novella

továbblépjen s a megszemélyesítések, hason- zölje velünk mélyebb filozófikumu költői vi- latok helyett tömörebb képekben, merészebb lágát. metaforákkal, újszerűbb képzettársítással köBalogh László

Huszonegy szovjet novella

A tavalyi magyar ünnepi könyvhéten egy közepes terjedelmű kötetben tíz ismert és kevésbé ismert szovjet író elbeszélése jelent meg A visszhang titka címmel. A gyűjtemény megjelenése idején helyesen írta Csatár Imre a Magyar Nemzet-ben, hogy nincs nehezebb dolog, mint egy antológiából következtetni 3z egészre, általános törvényszerűségeket állapítani meg arról az irodalomról, amelyből e néhány novella vétetett. Nehéz ez a Kilátó címmel idén közös kiadásban megjelentetett új gyűjtemény esetében is, mert ma még szélesebb hullámokban árad a szovjet irodalom szellemi forrongása, s még erősebb az a törekvés benne, hogy a személyi kultusztól sokban befolyásolt irodalom helyett olyan keletkezzen, amely nemcsak a mai szovjet valóság hű. tükrét adja, hanem maradandóbb művészi beccsel is bírjon.

A hatszáz oldalt meghaladó új gyűjtemény anyagának válogatói — Elbert János és Lénárt Éva — nem vállalkoztak a Szovjetunió csaknem százféle irodalmának, a nemzeti formák gazdagságának bemutatására. „Világos — írja Eibert János a kötet bevezető tanulmányában —, hogy az általános törekvések, az átfogó, új elemek ott sajátosan árnyalódnak." A válogatásnak ezzel a leszűkítésével nem szállnánk perbe, ha a kötet alcíme pontosan utalna rá; így óhatatlanul hiányérzetünk támad, mégha el is fogadjuk azt az érvet, hogy a mai kazah, belorusz vagy litván irodalom keresztmetszetének bemutatása önmagában is egy-egy kötetet igényelne. Ezt a hiányérzetünket fokozza, hogy a bemutatott elbeszélők közül hiányzik Alekszandr Szolzsenyicin, Vlagyimir Tyendrja- kov, Viktor Nekraszov, Mihail Solohov mellett tehát a legismertebbek. Viszont el kell ismernünk: helyes az a törekvés, hogy újat akartak adni, „ha csak egy árnyalat, egy vonás erejéig is".

A gyűjteményben megjelentetett novellák legrégibb darabja 1956-ban keletkezett, a legfrissebb 1963-ban. Tagadhatatlan, hogy ez nem csupán frisseséget, új kezdeményt igazol, hanem maiságot is: a tegnapi túldíszes és külső- séges emberábrázolás helyett egy cikornyátlan, bensőségesebb és ezért igazabb valóságábrázolást, amelyben dominálón előtérbe jut a nagy

történelmi események árnyékától eddig eltakart kisember magánélete, lelki világa. Nyilvánvaló az is, hogy a XX. kongresszus megnyitotta az új lehetőségek útját; a kötetnek csaknem minden írása jelzi, hogy „az egy szer í ember igazságának, a társadalmi külső világnak, az erkölcsnek szenvedélyes kikutatása é- kommunista vállalása" a legfontosabb.

Az a tény, hogy a szovjet próza mai fiatal művelői — a szerzők legtöbbje a huszas évek végén vagy a harmincas évek elején született

— az ember belső világába törekszenek behatolni, magával hczza, hogy elejtik a munkafolyamatok hosszadalmas rajzát, és a kör ■ nyező világról sem törekszenek mindenre kiterjedő aprólékos képet adni. Mondhatjuk tehát, hogy szemléleti változásról van szó, amely azonban csak ritka, kivételes esetben tér le a realitás síkjáról. Szergej Antonov Lusa néni-jében például merőben más már a falu rajza, mint a tegnap novelláiban; eltűnnek a külsőségek, a kolhozélet jelenségeinek fárasztó és nem egyszer unalmas regisztrálása, a látszólagos kis téma mégis naggyá válik, hogy bensőségesebben, díszítő cirádák nélkül kerül elmondásra.

A kötet nem egy novellája még a háborúból meríti témáját, a hangsúly most is a helytálláson, a hazai föld szeretetén van, de már nem a szokványos hősi gesztusokon. Hadosztályok, ezredek, csapattestek küzdelmei, nagy történelmi tablók helyett néhány emberre, olykor csak egy emberpárra térül a figyelem. Látjuk ezt már a kötet bevezető írásában, Venjamin Kaverin Hetvenhét ördög című hosz- szabb lélegzetű elbeszélésében. A Jeges-tengeren hajózó „Onyega“ gőzhajón hetvenhét rabot szállítanak és az egyik közülük lázadást szít, rá akarja bírni fegyenc társait, hogy üssék le az őrséget, tegyék ártalmatlanná a hajó tisztjeit és legénységét, s kezükbe kaparítva a hajót jussanak el „szabad" földre, Norvégiába. A háború váratlan kitörése keresztülhúzza számításukat, egy csapásra megváltozik a helyzet és a rabok — akik közt vannak ártatlanul elitéltek is — hazájukat életük árán is védeni kész hősökké válnak.

Nyikoláj Csukovszkij Az utolsó beszélgetés című drámai párbeszéde egy mindenét odaadó.