Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - FIGYELŐ - Egri Viktor: 21 szovjet novella
önzetlen asszonyról szól azzal a természetes egyszerűséggel és bensőséggel, amely szerencsésen jelzi a mai szovjet széppróza új útjának helyességét. Vlagyimir Bogomolov alig öt oldalas novellájában két fiatal lélek szerelmes összesimulása áll az előtérben; frontesemények bő ecsetelésénél mennyivel többet mond a háború esztelen embertelenségéről a várandós fiatal ápolónő elpusztulása. Általában mind a 21 novella jó olvasmánynak bizonyul, nem egy köztük elgondolkoztató élményt is ad és jóleső érzéssel regisztráljuk, hogy a „kisember“ érzés- és gondolatvilágának boncolgatása, sorsának figyelése korántsem jelenti azt, hogy az író nem látja a társadalom életében folyó nagy változásokat Nélkülözhetetlennek lenni és élni — ez löki előre Ljova Tanfiljev geofizikust Gleb Gorisin Föld, nagy F-fel című elbeszélésének hősét, de hiányérzésünk akad Vlagyimir Makszimov Leigázzuk a tajgát olvasásakor. Makszimov halmozza a konkrétumokat, hajszálpontos környezetrajzra törekszik, bizonyára személyesen megszenvedte a tajga negyvenfokos hidegét, de nem kapunk feleletet arra a kérdésre, mi az értelme a vad és veszélyes tajgában folyó munkának. Tudjuk, hogy nem holmi kalandvágy vezeti a fiatalokat a tajgába, hanem a mérhetetlen természeti kincsek feltárásának lehetősége — itt tehát egy újfajta hősiességről van szó, melynek ecsetelése nem tények másolását követeli, hanem a lélek belső világának feltárását. Már Maja Ganyina elbeszélésének hőse, aki fiatal, rákbeteg feleségét elveszti és három apró gyermekével magára marad, megmutatja, hogy az életnek úgy van értelme, ha az szolgálat, a család, az ember és a közösség szolgálata. A kötet egyik legrokonszenvesebb elbeszélője, Anatolij Glagyilin egy fiatal festőművész tűnődéseit, gyötrődéseit és útkeresését állítja terjedelmes elbeszélése központjába. A szovjet festészet új törekvéseiről Glagyilin novellájából többet tudunk meg, mint az absztraktról írott terjedelmes értekezésekből. „Az ifjúság egy része a nyávogó, eszelős zenében, az őrült festményekben, a nyugati filmekben, könyvekben és divatban leli kedvét. Szerintem, igenis, bűnt követünk el, ha ezt nem vesszük észre, s vállvonogatva megyünk el mellette. Vagyis, meg kell találnunk ennek az okait, és alapos megfontolás után meg kell szüntetnünk őket. Végső fokon, nem a zene és az öltözködés a lényeg. Vigye el az ördög, járjanak, amiben akarnak! A legszörnyűbb azonban, hogy a társadalom életéből behúzódnak a maguk egyéni szűk világába, és közömbösek mindennel szemben, ami körülöttük történik. De hiszen mi miattatok tűrtük a sok nélkülözést, nektek építettünk! Értetek áldozta fel az életét sokmillió elv- társunk, a legjobb elvtársaink!" Ezek a helyenként plakátízű gondolatok egy végtelenségig önzetlen, minden áldozatra kész öreg bolseviki, a festőművész haldokló apja fejében fordulnak meg. És mit akar a fiú, mi az ő fiatal művészéletének a krédója? „Nem akarunk apró csavarok lenni. Hiszen a kommunizmus ott kezdődik, amikor az ember már nem egy hatalmas gépezet jogfosztott alkatrészének érzi magát, hanem az egész ügy gazdájának, és tudja, hogy adnak a véleményére, nemcsak szavakban, de a valóságban is. Mi azt akarjuk, hogy bízzanak bennünk, hogy legyen jogunk új utakat keresni.“ A továbbiakban gondolatban így perel a haldoklóval: „Te mindig azt hányod szememre, hogy én válogatás nélkül mindent tagadok. Ez nem igaz! Képzőművészetünknek ma is sok nagysága van: Szarjan, Nisszkij, Dejneka, Csujkov — az idősebb nemzedék kitűnő művészei. Vagy Prorokov, Muhina, Sadr! De nem róluk akarok beszélni. Nem szabad csupán az öregekkel dicsekednünk, amikor annyi rendkívüli tehetséges fiatal van, amikor elismerik az ábrázolás új módszereit. Az ókoriak nagyszerű épületeket emeltek faragott kőből. De kinek jutna eszébe faragott kővel dolgozni ma a beton, az üveg, az alumínium korában? Láthatod, apám, hogy mi ketten nem is különbözünk oly nagyon egymástól. Csupán ugyanannak a frontnak különböző szakaszán harcolunk." Glagyilin szenvedélyes emberábrázoló és szenvedélyes hittel küzd a személyi kultusz maradványainak felszámolásáért; gyűlöli ezért a frázisokat és szereti a hivatását, amelyben szenvedélyesen 'hisz. Igor Ejnisz novellájában a lélekrajz modernsége ragad meg, az írás cselekménytelen, mégis izgalmasan érdekes és ezt az érdekességet a repülőgép vezetőfülkéjének zártsága okozza, amelyben a hős, a döntések elé kerülő magányos ember lelki világa koncentráltabban megragadható. „A dolgozó, a társadalom munkájától el nem szakadó, s gondjaival, vívódásaival mégis a viszonylagos egyedüllét felfokozottságában szembenéző ember — ez a hőstípus ma erősen vonzza a szovjet prózaírókat", írja Elbert János. Ez a szembenézés, a mai szovjet társadalom humanista emberszemlélete újfajta ábrázolás- módot követel, és a jelek szerint az új írógeneráció jó úton van, hogy ennek a követelménynek jelesen megfeleljen. Egri Viktor
