Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy költő fejlődése két kötet mérlegén

Gurul a labda, csobban a víz, kerekül bennem, s dobban a szív.

Az új kötet másik kiemelkedő ciklusa a Történelem a háztetőn című záróciklus, Monoszlóy gondolati lírájának gyors éréséről, kristályosodásáról tanúskodik. Az eddigi út önkritikus felmérését és a költői célok újraértékelését nyújtó versek mellett (Stilizált életrajz, Ajándék, Munka után) több olyan verset találunk itt, amelyekben a társadalom és az irodalom egyetemes gondjai foglalkoztatják a költőt (a béke kérdése a Békés ágy, mindörökké c. versben, a technika és művészet antagonizmusának vagy másszóval az emberi érdeklődés eltechnizálódásának a problémája A technikáé ez emberöltő és a Minek a líra? című költeményekben stb.). Erre a ciklusra igen találónak és hitelesnek érezzük azt, amit az új Monoszlóy-kötet egyik kritikusa mondott: „Ez a költő problémákkal viaskodó ember, önmagával vitatkozik szüntelenül, jobban akarja érteni a világot s benne önnönmagát. Hitelesnek akarja tudni érzéseit és hitét, ezért magamagának is magyaráz, de úgy, hogy ezzel egyben az olvasó számára világosabbá teszi a körülöttünk kavargó világ kérdéseit és a haladást szolgáló válaszokat.“ (Hegedűs Géza: Hiányérzet és dicséret, Üj Szó, 1964. VII. 11.)

A Stilizált életrajz-ban „az önmagával vitatkozó“ költő eljut a művészi alkotásban található negatív vonások felismeréséhez, és a „strófa-felhigítás“ és „cirkuszi bunkfencezés“ hajlamával szemben az egyszerűség igényét tűzi ki maga elé:

Felhígított strófák hosszú láncát nézve, melyet firkálunk magam is és mások, s melyekért cirkuszi bukfenccel a mélybe úgy bukunk le néha, mint a gyöngyhalászok, most egyszerűséget keresek magamban, mit nem szennyez többé semmi lárifári, keresem a csendben, keresem naponta, s fiaskókon át is meg fogom találni.

Vannak költők, akiknél az egyszerűség tartalmi egyhangúságot, gondolati szegénységet és formai kopárságot jelent. Monoszlóy ezekkel szemben gondolatilag és formailag egyaránt sokhúrú és sokszínű költő, s nála az egyszerűségnek, egyszerűsödésnek a túlcsorduló dússágot, a túlburjánzó gondolatot, formát és képet kell ellensúlyoznia. Képteremtő fantáziája a formai-ritmikai érzékéhez hasonlóan gazdag és differenciált, de magában rejti a túlzásnak és aránytalanságnak a veszélyét is. Az új kötet telítve van friss, érzékletes és szuggesztív metafórákkal (apró szuszogások csipkézik a csendet; szemükben

apró szivárványok csokra csillan; bicegő szavak hídján lépdel; mint csurrantott tej, felsír a szó; kék színű szitán hullott az estnek ritkás barna tolla; mint igazlátó cigányasszony szeme, csillan a mélyből a halak pikkelye; ölelj meg, néger éj, a nappal albínó ölén nem gyűl ki szenvedély stb.), de ezek között gyakran feltűnnek az erőltetetten és keresetten, sőt nevetségesen és érthetetlenül ható képek, képkonstrukciók is (csak csókom szobrának kontúrját csipkézte; sifont zizzentő furcsa sikolyok neszét tülköli csöpp bogárkebel; új életet dajkált a jelen csalit ja; az idők ölében szorzótábla lettem; élettel csordult tartalom hígítja fel a vágy ízét; mint gyermek, kinek esze karikája szivárványt játszik stb. stb.) ... Monoszlóy változatos képanyagából és költői gondolkodásformájából olykor-olykor kiütköznek a kellőképpen nem asszimilált költői hatások is. Az olyan verskezdések, mint: „Absztrakt és félig absztrakt meséken tűnődtem éppen“ vagy: „Mint ezüstös higanyon skarlátszínű láz, vacogó vágyam bennem úgy bokáz“, erősen a nyuga- tos költőkre és azok között is elsősorban Kosztolányira emlékeztetnek; nem beszélve az olyan bohóckodó játékosságokról és rím- kancsalkodásokról, mint a: „ha térdem lenne végtelen, elférne-e a térdemen?“, vagy: „mit tudhat még az izlám, mely jelenünkben üdvhozó talizmán“ . ..

Hegedűs Géza a fentebb már idézett értékelésében megjegyezte azt is, hogy a magyar- országi kritika az összefüggések ismeretének hiányában „nem tudja elhelyezni Monoszlóy költészetét a szlovákiai magyar irodalom egészében“. A mi mostani írásunk részben már ezt a feladatot is teljesítette, azáltal, hogy Monoszlóy fejlődését az itteni irodalomba való bekapcsolódásának objektív körülményei között vizsgálta. A harmadik lírai kötetének kiadására készülő Monoszlóy már helyet csinált magának az irodalmunkban; sokhúrú költészete a csehszlovákiai magyar költészet meglehetősen színszegény spektrumát érdekes színnel egészíti ki. Hogy aztán ennek a helynek milyen jelentősége, a színnek milyen értéke és erőssége lesz, az elsősorban attól függ, hogy e közénk olvadt költő az előttünk álló időben hogyan tud majd osztozni a gondjainkban, amelyekben benne vannak a világ gondjai is.

*) Monoszlóy Dezső korábban kiadott műveivel Égből üzenek 1941, Gombostűk háborúja 1944, Égetett szienna 1945, — s az 1962-ben megjelent lírai-epikai Két lányom van című kötetével itt nem foglalkozunk.

Turczel Lajos