Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - FIGYELŐ - Balogh László: Ének a tisztaságról
Zs. Nagy Lajos: Ének a tisztaságról Ha nem tudnók, e verseket olvasva számos motívum is int bennünket: fiatal költő első kötetét tartjuk kezünkben. Az egy versen belül fellelhető hibátlan, költői szárnyalásu strófa és a megbicsakló, szólam-szerű versszak (Búcsú Zsélytól), a hol igénytelen (hangod- arcod; telepszik-melegszik), hol meg a modorosságig mesterkélt rímek (pont való-pont a jó), a képek, hangulatok, a szerkesztés és forma mögött felderengető hatások nem állítanák nehéz feladat elé a kötekedő kritikust. És mégis: a kötet verseiből egy induló poéta rokonszenves portréja rajzolódik ki előttünk s ez a felfedezés arra kötelez bennünket, hogy a mélyére próbáljunk pillantani ennek a most kibontakozó költői alkatnak. A leglényegesebb megfigyelés: ez a fiatalember nem erőszakol magára természetétől idegen pózokat, nem hajszolja a kétes indítékú és kétséges eredménnyel járó modernséget s hangulatban, érzésben, kifejezésben mer egyszerű és mesterkéletlen maradni, Igen ám, de vajon tartósan megférhet-e egymás mellett a kettő: a hagyományokhoz kötődés és az újszerű törekvés? S nyilvánvaló: maga Zs. Nagy is tisztában van e kettősséggel járó eredményekkel és veszélyekkel. S nem is tudja elkerülni őket. Hiszen ez már a versindításaiban is tapasztalható. Néha erős realitású képekkel kezdi a verseit, amelyek rendszerint aztán nem nőnek túl az élet- vagy zsánerképek lehetőségén, valamint csattanóval zárva le a költeményeket. Máskor viszont az impresszionizmus módszerével a tűnő pillanat, a sejtelem, az álom pasztell-lágy hangulatával indítja a verset s elsősorban az atmoszférateremtésre, a zeneiségre, a hangulatok és gondolatok személyességére törekszik. (A hó csak hull.) Kezdetben úgy látszik, hogy az ihlet egyetlen forrása számára a változatos (de így is eléggé általános) szerelem s e szerelemnek (szintén meglehetősen általános) tájai. Am a szemre oly könnyed dal, egy egységes ihletben elre- begett sóhaj, mint az Esik című vers már rejtetten többet elárul alkotójuk egyéniségéről, a lírikus mélyebb érzelmeiről: Csillogó eső ver búval és haraggal, csillogó kövek közt mit kezdjek szívemmel? Csillogó eső mos fénnyel és hideggel, villogó vizek közt mit kezdjek szívemmel? Az alulrólkezdésnek éppen az a szokatlan bátorsága a meglepő Zs. Nagynál, amellyel a magyar líra klasszikus hagyományaiba gyökerezteti költészetét, olykor még Petőfihez sem szégyelve visszanyúlni. Igaz: régi, de mindig tiszta forrásokból merít, még akkor is, ha lírai egyénisége elmaradt valahol Juhász Gyula vagy Erdélyi József ege alatt. Saját költői attitűdjének kialakításával Zs. Nagy még adósunk maradt. Mert ha egyet is érthetünk a költői talajmegmunkálásnak ezzel a már-már makacs lassúságú elölről- kezdésével, az újramondás után az újatmon- dás nagyszerű pillanatairól nem mondhatunk le. Ennek a megvalósulása azonban még várat magára. Mindenesetre ez a kötet József Attila, Radnóti, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc után — hogy csak a halott nagyokról beszéljünk — inkább az előző hagyományok meghódításával, mint újszerűségével hat. A következő kötetek majd eldöntik, mennyire futja Zs. Nagy tehetségéből. S bár a jóslás nem lehet szerepünk: jelenleg úgy tűnik, a miniaturákban, a tűnő pillanatok mélyebb, filozófikusabb értelmezésében fog majd továbblépni mai eredményeinél ez a most kiforró költő. Ha nem is tökéletes egyensúlyú versekben, de néha már magasabbra csap a szenvedély, a fájdalom, a panasz, a vád lángja (Temetőben; Téli börtön), ám a személyességnél egyetemesebb érzelem vagy gondolat még legfeljebb csak szavakban és nem költői víziókban nyer megfogalmazást. Pedig nem kétséges, hogy szándéka valami újnak a keresése, hogy lirai- lag felfedezzen „valamit, ami nem volt tegnap, vagy csupán nem volt látható“. (Mindig újat.) Egy ilyen költői magatartás megteremtéséhez azonban még sokat kell kísérleteznie, fejlődnie. A kötet utolsó ciklusa, az Ének a tisztaságról már azt sejteti, hogy „a megdermedt regény erdejébe“ már behatolt egy tágabb világ. A privát fájdalmon túl többet megért már a költő a mások szenvedéséből, az egyetemesebb emberi világ titkaiból: Most érzem: lenne még szavam egynéhány megsejtett csodára . . . A kötetben már jelentkező mélyebb élményanyag, az egyetemesebb lírai közlési vágy remélteti velünk is: ennek a rokonszenves, őszinte poétának lesz még szava hozzánk. Ehhez azonban nemcsak az szükséges, hogy beljebb ásson a modern ember összetett, bonyolult lelkivilágába és szemléletébe, hanem az is, hogy költői kifejező eszközeiben is
