Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy költő fejlődése két kötet mérlegén

sžándék óhajt: „szavak tüzéböl nyert parázs“, hanem „kába rím s kimért varázs“.

Az Arcképek egyik darabjában, Az individualista című versben ezt az önvallomásnak, öntorzképnek is beillő jellemzést olvashatjuk:

... én fogalmat fércelek, kutatok rést és részeket, aztán, mint tűn, mely összevarr

— átfűzve rajta száz fonal —, kétségeimet öltöm át, szurkálgatva az anyagát (na lám, előbb még kész ruha, de most szétfeslő maskara?!...) és fűzöm, gyúrom, rángatom, míg összeáll; s ez új halom lassan, de végre rám tapad, s bőrömmé lesz a gondolat.

Az Arcképek és A holnap hitével című ciklusokban és az első ciklus verseinek egy részében is lépten nyomon azt a barokkra és manierizmusra emlékeztető, erőltetett keresettségekbe és gondolati differenciáltságokba vesző versépítő módot érezzük, amelyet a most idézett versrészlet a költő szándékától független allegorikus értelemmel kifejez. A szó elburjánzik, a gondolattól függetlenedik, a szükséges jelentés helyett felesleges cicomá- vá, a gondolatot elhomályosító burokká válik. Különösen A holnap hitével ciklusban mutatkozik meg mindez kiütköző módon; ebben a tizenöt versből álló szonettkoszorúban a jobb sorsra érdemes gondolat elejétől végig verbalizmusban és dagályban is fuldoklik, s egy-egy vers vagy versrészlet valósággal a versforma paródiájaként, értelmét vesztett szóhalmazként hat. Az Arcképek tizenkét darabjának erőltetett „fogalomfércelését“ az ironikus alhang némileg menti.

íme ez az öncélúság, amelyet az előző kötet „rideg“ kritikája ugyancsak megérzett, csak kissé félremagyarázott s az apolitizmus túl- érzésével rosszul hangsúlyozott. Nem a „tiszta költészetre" jellemző öncélúságról, a társadalmi problémákról való merev elzárkózásról van itt szó, hanem egy alapvető költői tulajdonság túlhajtottságáról, fonákbafordulásáról.

Monoszlóy társadalmi érzékenysége egyébként már az első kötetében is megmutatkozott, de itt még az akkori körülmények, társadalmi és irodalompolitikai viszonyok következtében meglehetősen visszafojtódott. Az egyéni sérelem, a személyi kultusz túlzásaitól és a sematizmus egykaptafa-poetikájától való viszolygás lefékezte a költő pozitív társadalmi indulatait. A viszolygások a korábbi kötetben többnyire elszórt fintorokban s igen sűrűn a groteszk és bizarr nyelvöltögető alkalmazásában jutottak kifejezésre. A nyíltabb, közvetlenebb viszolygások, a parancsolt lelkesedés és „kottázott jelszavak“ elleni belső tiltakozások már csak az új kötetben kerülhettek közlésre:

Lelkesedés felelős nekem ne mondja, mikor zengjen a hurrá.

Sok titkos könnyem s mosolyom tanú rá, mily öröm s mily áldás, ha mint gőzgép, feszmérő sípjából, szívemből gáttalan rikkant a rajongás.

(Dal a lelkesedésről)

... más kottázta jelszavakra sem kérésre, sem parancsra nem nyílott ki szíve-szája, s ha másként nem, némasága volt a fegyver, s lett a zászló, csendjével is szívet rázó.

(Gyermekjáték)

Fel lehet tételezni azt is, hogy az előző kötet „szerelmi cinizmusa“ is részben ellenérzésből született, s a „Csak egyszer élünk“ kihívóan hedonista jelszava és a Barlanggá vált az alagút és a Szépséged borzalmairól című versek megbotránkoztató erotizmusa a voluntarisztikusan puritán officiális szerelmi felfogást figurázta ki. Ezt a feltevést látszik bizonyítani az a körülmény, hogy az új kötetből az ilyen jellegű szerelmes versek hiányoznak; mindjárt az első ciklusban érett és érzelmileg kiegyensúlyozott szerelmes verseket találunk (Virrasztó szerelem, Legenda a szerelemről). Persze a költőre jellemző „manierizmus“ az új kötet szerelmi lírájában is megmutatkozik és a szerelmi érzés természetességét és hitelét sokszor kétségessé teszi (Az enyém voltál stb.).

Ami a költőnek a szocializmushoz való közeledését és viszonyulását illeti, ebben a vonatkozásban érdekes különbség van a hazai talajunkból kinőtt költőink és Monoszlóy között. Amint arra már fentebb (és más írásainkban is) rámutattunk: a harmadvirágzás költészetét elindító népi származású költőink