Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy költő fejlődése két kötet mérlegén
Egy költő fejlődése két kötet mérlegén Monoszlóy Dezső: Virrasztó szerelem Monoszlóy M. Dezső 1959-ben megjelent Csak egyszer élünk című verseskötetére kritikusaink meglehetősen fanyarul, sőt azt is mondhatnánk: ridegen reagáltak. Ebben a fanyar-rideg fogadtatásban az akkor még élénken uralkodó sematikus irodalompolitikai légkörnek jelentős része volt. A Monoszlóy-kötet negatív visszhangját azonban nem lehet csak ezzel, illetve csak ilyen egyszerűen megmagyarázni. Az 1952—59 között megjelent verskötetek, amelyeket a kritikusok az „apolitikus“ Monoszlóy kötettel szembe helyezhettek és szembe is helyeztek, nemcsak azért voltak „politikusak“, mert azt a sematizmus úgy kívánta. Ezeknek a köteteknek a költői — Bábitól és Dénestől kezdve Ozsvaldon keresztül egészen Törökig és Veresig — egy hányatott sorsú és a politikától ugyancsak megcibált kisebbség fiaiként szólaltak meg, és költői programjukból nem tudták kiiktatni azokat a konkrét társadalmi és politikai problémákat, amelyek a csehszlovákiai magyarság életével és jövőjével szorosan összefüggtek. A más környezetből közénk került Monoszlóy verskötetéből a mi sajátos problémáink — nemzetiségi létünk, küzdelmeink és perspektíváink — teljes mértékben hiányoztak. Monoszlóynak az adott valósághoz való viszonya más volt: általánosabb és egyúttal egyénibb. A kisebbségi sorsból és sorból előlépő költőinknek a szocialista építés iránt érzett lelkesedését a jogainkat visszaállító új rendszer iránti hála tette kritikátlanná s ezáltal sematikussá. Monoszlóy az épülő szocializmusra a ránk jellemző elfogultság nélkül, a hibákat is meglátó tárgyilagossággal nézett, de „apolitizmusa" nemcsak a meglátott hibákkal szemben érzett ellenszenvből, hanem egy önhibából is keletkezett egyéni sérelemből adódott. Kritikusaink a velük egy sorból induló és azonos társadalmi és politikai élníé- nyö költők lelkesedésében — kisebb-nagyo'ob s zömmel esztétikai fenntartásaik ellenére — spontánul osztoztak, de az aktuális problémáktól elzárkózó Monoszlóy költészetében ön- célúságot, apolitizmust és tüntető individualizmust láttak. Monoszlóy verskötete — amely a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában Virrasztó szerelem címmel ebben az évben jelent meg — alkalmat nyújt arra is, hogy az előző kötet kritikájának fanyarsági és ridegségi fokát lemérjük, s az öncélúságban és apolitizmusban való elmarasztalást — a mai tisztultabb kritériumok alapján és az esztétikán kívül eső körülményektől kisebb mértékben befolyásolva — felülvizsgáljuk. Annál inkább lehetővé válik ez számunkra, mert az új kötet meglehetősen nagy arányban tartalmaz olyan verseket, amelyek az előző kötet anyagával egyidőben vagy közvetlenül annak a nyomában jöttek létre. Érzésünk szerint és részben közvetlen tudomásunk alapján is: a hat ciklusból álló új kötet három ciklusának a versei nagyrészt régebbi fogantatásúak, s hangjukkal, szemléletükkel és kifejezőeszközeikkel az előző kötet függelékeként vagy folytatásaként hatnak. Ezzel a korábbi kötetből átszármazó ciklusok (Virrasztó szerelem, Arcképek, A holnap hitével) Monoszlóyt olyan költőnek mutatják, aki számára a költészet elsősorban a kifejezés variációját, a szót és fogalmat összefűző jelentésárnyalatoknak és a szóban, gondolatban és hangulatban rejtőző ritmus- és zenei adottságoknak a kiaknázási lehetőségét jelenti. Lényegében olyan elengedhetetlen és meghatározó tulajdonságokról van itt szó, amelyből minden költőben kell legyen valamennyi. A Csak egyszer élünk c. kötetnek és az említett három ciklusnak a költőjében ez a tulajdonság azonban egyrészt túlsúlyban van, másrészt elavult stílusirányzatok hatásával és emlékével terhes. A Rapszódia a szavakról című szép költeményben — amelyet az új kötet egyik műhelyversének tekinthetünk — ezt mondja többek között a költő: „Néha szeretném a szavakat a versből viszszalopni újra, hadd játsszon velük a végtelen lehetőségek húrja." Szép, szép de a baj abban van, hogy a szavak „végtelen lehetőségének húrját“ a mi költőnk sokszor túlfeszíti és ennek következtében a versből nem az lesz, amit a költői f igy e l ő
