Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Mózsi Ferenc: Bihari Jánosra emlékezünk

kásról, s ennek alapján — a fiúk konkrét helyzetéből, munkahelyeik problémáiból kiindulva — zajlottak a szociológiai viták.

Konspiratív szabályokat kellett megtartanunk: az engedélyezett alapszabályok szerint ugyanis politizálni tilos volt. Ápoltuk tehát a szociológiát és a művészetet. Délután jött a sport. Akkor tanultam meg, hogy kézilabda, torna, akadály- és versenyfutás s persze a futball is milyen fegyelmező hatású állandó tréningben, Terebessy Jancsi és „sportmesterei“ ugyanis pontos időkalkulációval dolgoztak. A rakoncátlan, életmódjában anarchikus, félig paraszt s egy kicsit lumpenproletár tömeg itt rendhez szokott, lelkesen alkalmazkodott a maga teremtette és fenntartotta fegyelemhez. A fiúk nyakon alul is megbámulták, s miután Pozsonyból is, a környékről is állandóan hozták az asszonyok az élelmet, kisimultak a munkanélküliségben elnyűtt arcok. Mert mondanom sem kell: a tábor legállandóbb lakói azokból kerültek ki, akiknek nem fújt a gyár.

Hol egy közelben táborozó zsidó cserkész- csapat fiai és leányai látogattak meg minket (magyar cserkészt ugyan várhattunk volna), hol a bazini szlovák proletársportolók jöttek fel hozzánk. Vasárnap aztán százával érkeztek a munkások családostul. Közös sport- és kulturális ünnepeket rendeztünk ilyenkor, s a

szükséges őrségek felállítása után egy rejtett tisztáson eljátszottuk a vendégeknek azokat a színi jeleneteket is, amelyekre a pozsonyi cenzúrahivatal nem adott volna engedélyt. Az egyik ilyen találkozó befejeztével táborozóink a távozó baziniak tiszteletére háromszor is elkiáltották: „Práoi česť!“ (ez volt az a cseh köszöntési formula, amelynek a használata körül vita volt). A szlovák elvtársak viszonzásul háromszor „Szabadság!“-ot kiáltottak vissza. S egyszerre kezdett rá a közönség magyarul is, szlovákul is az Internacionáléra.

Nemrég, 1961-ben benyitott hozzám Budapesten egy magyar katonatiszt. Tóth Gyuszi, a ligetfalusi kőművesinas! Ügy érkezett ki annakidején a bazini táborba, hogy tele volt a haja mésszel, s ott előttünk mosakodott, fé- sülködött izgatottan, hogy tisztán kerüljön a kórusba. Arra a mozdulatára emlékszem, ahogyan egy kis kézitükröcskében nézte magát, s már szaladt is, hogy próbálja a kínai verset Kanton hőseiről... Három évtized után is megismertem 'a mosolyát. Ölelkezés után elkapta kérdő pillantásomat, s kihúzott zsebéből egy kitüntetést. Ezt hozta megmutatni, amikor meghallotta, hogy megérkeztem a magyar fővárosba. S már magyarázta is. 1956-ban „parancs nélkül“ fegyveresen szállott szembe az ellenforradalommal.

Mózsi Ferenc: Bihari Jánosra emlékezünk

1964. szeptember 12-én és 13-án ünnepelték Dunaszerdahelyen és Nemes- abonyban a nemesabonyi születésű Bihari Jánosnak, a verbunkos zene legkiemelkedőbb egyénisége születésének 200-ik évfordulóját.

Az alábbiakban az ünnepi szónok, Mózsi Ferenc beszédének néhány gondolatát közöljük.

A nagy művész előtt hódolattal fejet hajtani mindig ünnep ám a mi esetünkben az ünneplésnek még különös fényt, ragyogást ad az, hogy a kétszáz évvel ezelőtt született Bihari János Csallóköz szülötte. így hát ki is ünnepelhetné ezt az évfordulót meghittebben, mint mi? És a másik, tán még ennél is lényegesebb tényező, hogy

első ízben ünnepeljük hazánkban a művésznek kijáró tisztelettel Bihari Jánost. Első alkalommal igyekszünk művészetében rámutatni a lényegre, s ezzel — születésének 200-ik évfordulóján — elégtételt adni az eddigi mellőzésért, a félremagyarázásokért és téves értelmezésért.

Az emberiség művelődésének történetében mindig meghatóan szép ünnep, ha az elmúlt idők tévedését tisztázhatta, ha elégtételt szerezhetett a halhatatlanoknak, ha fölfedezte a félszeg lángelméket és az éhenhalt írókat, ha elfeledtethette a szenvedéseket és a kortársak helyett — néha csak évszázadok múltán, de mégis — megkoszorúzhatta a tehetségeket.

Az emberiség művelődéstörténetének szinte legragyogóbb neveivel jórészt együttjár némi bűntudat, amellyel a kései hódolók az elmúlt korok mulasztásaiért szeretnének engesztelést nyerni.