Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Mózsi Ferenc: Bihari Jánosra emlékezünk

Vessünk csak egy pillantást e szomorú tény szinte végeláthatatlan sorára: Rembrandt zsenije majd kétszáz éven át hidegen hagyta a szemlélőket. A szakírók rajzkészségét kifogásolták, ám az újabb nemzedék számára nemcsak festőnek volt varázslatos, de grafikusnak is. Johann Sebastian Bachot sokáig, mint, egy szapora kántorcsalád fejét ismerték csupán. Puget a legerőteljesebb barokkszobrászt inkább csak hajőácsnak használták a Napkirály országában. Goyát csak az impresszionisták fedezték fel, hogy igazolják magukat vele. Stendhalra halála után negyven évig, mint rossz zenekritikusra és a szívügyek Háry Jánosára emlékeztek, csak regényeinek második kiadásával derült ki, hogy addig ő tudott a legtöbbet az emberi lélekről, s a szerelemről is ő írta a leggondosabb „kézikönyvet“.

A jó mesternek a múltban sokszor jutott csak a keserű szőlő — és mindig mámo- rítóan boldog érzés, szívet melegítő szép ünnep a szerencsés kései hódolók részére

— engesztelésért esedezni az igazi művész, az emberi haladás történelem igazolta bajnokának emléke előtt és jóvá tenni a mulasztást. Ez a mi munkánk ma, a Bihari Jánost ünneplő emlékesten, 1964-ben Csallóközben és mindenütt, ahol a magyar muzsikának hívei vannak.

De nem mondanánk igazat, ha csak azt állítanók, hogy Bihari Jánost kora nem értékelte. Az igazság az, hogy Nagyabony szülötte körülrajongott, délceg, sok pénzt kereső cigányprímás volt, akinek virtuóz muzsikáját orcapirító fényűzésben hallgatták, őt magát meg mint díszes bohócot rajongták. És az ilyen téves értelmezés fájóbb a részvétlen jeltelenségnél is. Hiiszen nincs a művész számára megalázóbb, mintha félreismerik. A közöny sem annyira bántó, mint az oktalan dicséret, mert gyilkos és lesújtó tapintatlanság egy életműben a mellékest dicsérni, a kelléket a stílus helyett, a díszítményt a lényeg helyett. Az igazi művész a hideg értetlenségnél is jobban szenved az olcsó zsivajtól, mely mutatványainak tapsol, ahelyett, hogy lelkét szeretné, s amely cirkusszá zülleszti művészetét. A felületes hódolat, a henye érdeklődés céltalanná teszi a legbecsesebb szándékot is. De ez nem egyedülálló jelenség a művelődés történetében. Petrarcát kora száraz tankölteményekért koszorúzta költővé a Capitóliumon, s népnyelven írt verseit meg kellett tagadnia, pedig múlhatatlan hírnevét ennek köszönheti. Cervantest kalandregények hősének tisztelték a spanyolok, holott nemzeti önismeretet kellett volna tőle tanulniuk. Beethovent romantikus mogorvasága miatt emlegették, Wagner hatalmas zenekarokkal hatott, új hangzatait viszont alig értékelte a köteles érdeklődés, Daumier szórakoztató karikaturista volt, morális erejét már kényelmetlen lett volna figyelembe venni s hogy igénye és szerencsés ecsetkezelése révén mellesleg jelentős festő is, azt teljesen elfelejtették méltányolni. A magyar művelődéstörténetben Katona József sorsa a mementó; mert miközben rémdrámáit rajongta a közönség, a Bánk bán elfeledve porosodott, a mondanivaló súlya és a nemes formák verete elmerült a felületen ellobbanó rakéták fényénél. Beláthatatlan sort mutat a hibás értékelés a kultúrtörténet folyamán.

A művész feladata: harc az újért, a jobbért. Márpedig ezért a múltban mindig le kellett róni a sarcot: vagy nyomorogva, jeltelenül tengődve, vagy félremagyarázva, arcpirító fényűzésben díszes bohócként élve. Bihari Jánosnak pedig a régi korok művészeinek e adójából, annak mindkét formájából bőven kijutott.

Kora csak a virtuóz hegedűst látta benne, s nem a lényeget, a felvilágosodás magyarságmentő — művészi szempontból is értékes — zenei tehetségét. Az utókor pedig csak a főhercegek, a pesti Paradicsom fogadó mesterien mulattató, délceg termetű cigányprímásáról emlékezett meg. Szenvedélyes, mindenkit magávalragadó előadókészségéről, ragyogó „frisseiről“ írtak; de zenéjének igazi mondanivalójához nem jutottak el. Csupán mint a verbunkos hegedűsök „virtuóz triászának“ (Bihari, Lavotta, Csermák) tagját emlegették, anélkül, hogy tudomásul vették volna: ennek a csallóközi születésű muzsikusnak a keze alatt válik a verbunkos nemzeti magyar muzsikává.

Öregségére, amikor 1824-ben egy utazás alkalmával Bihari kocsija felborult, eltörte karját és ezzel derékba törött virtuóz pályája. A magára hagyott művész ezután már a jeltelenség keserű adóját is fizette — kimondhatatlan nyomorban 1827 áprilisában halt meg Pesten.