Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Miroslav Holub: Golyóscsapágyas angyalok (részletek a szerző amerikai úti jegyzeteiből)
járhatod be a kiállítási helyiségeket anélkül, hogy elfordítanád szemed a képektől, amelyeknek hatását megsokszorozza az épület igéző csigavonalának érzeté. A felhőkarcolók között a mértaniabsztrakciók sem értelmetlenek az Amerikai Művészetek Múzeumában. Sőt néha a legjobb megoldásnak látszanak. Amit nem lehet megbocsátani A Brodwayn vagy huszonöt színház van, ebből tízben musical-eket játszanak, a Broadwayn kívül további huszonöt színház van, amelyekben azt játsszák, amit a Broadwayn már elkoptattak, esetleg azt, ami nem töltené meg a fényűző broadwayi színházak nézőterét vagy azért, mert nem nagyon jó, vagy mert nagyon is jó. A Broadway-nek pontosan az kell, ami a közönségnek megfelel. Milliméter pontosan méretre szabva. Ez a pontosság mesterség kérdése. Az előadásnak mindig valamiképpen tökéletesnek kell lennie. Itt egy dolgot nem bocsátanak meg a kultúra területén és egyebütt sem: a tehetségtelenséget és a belőle fakadó felemásságot. Ez pedig nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Abszurd vagy nem abszurd Hamm: Mit csinál az az ember a szemetes vödörben? Clov: Sír. Hamm: Sír? Akkor tehát van. Beckett: Endgame Az abszurd színház fesztiválját, amelynek a sajtó és a televízió megfelelő reklámot csapott, a Cherry Lane színházban rendezték meg. A műsoron Beckett, Ionesco, Genet, Arrabal és fiatal amerikai szerzők darabjai szerepeltek. Én is elmentem az utolsó napon, hogy belenézzek „a tükörbe, amelyben semmi sincs“, és hallgassam „a beszélgetést“ a víz alatt. Az aznapi műsoron éppen a fiatalok szerepeltek, Richardson (Akasztófahumor) és Albee (Homok). Beavatatlan számára az első abszurditást maga a fesztivál színhelye jelentette. A New York-i bohémnegyed, a Greenwich Village sok más színházában hasonlóan a Cherry Lane is inkább nagyobb szoba, mint kis színház, inkább tatarozni kellene, mint fesztiválokat rendezni benne. A rozoga székeken legfeljebb százötven ember számára van hely. Vagy negyvenen voltak. Fiatalok, komorak. Aztán megkezdődött a játék, s én vártam, mikor jön végre az abszurdum, de egyáltalán nem jött. Nem volt értelmetlenség, nem volt körben önmagába futó cselekmény, nem voltak rögeszmék és nem voltak lerombolt értékek. Richardson darabja az elítélt és a hóhér rafináltan megírt története, az első a börtönben és a kivégzésben találja meg a rendet, amelyben szabadlábon nem volt része, a másik pedig igyekszik kibújni szolgálatának rendje alól. Albee Homokja egyszerű történet, mindenkinek az eszébe jut, ha látja, hogyan élnek a gazdag öreg emberek a kaliforniai vagy floridai fürdőhelyeken. A nagymamát szerető gyerekei és unokái egyszerűen kiviszik a homokba, hogy ott játszva és szórakozva várja a halál angyalát. A halál angyala napbarnította, úszónadrágos fiatalember, aki az egész darab során tornagyakorlatokat mutat be fuvolakísérettel. Ez talán kicsit furcsán hangzik, de a színpadon nagyon hatásos, és a darab stílusát tekintve funkciója is van. Talán tragikus bohózatok ezek, de annyi bizonyos, hogy a szerzők egyáltalán nem tartják tiszteletben Ionesco szavait: „Inkább a semmiről írok“. A fesztivál egyébként anyagi kudarc volt. Mr. Barr, aki az egészet rendezte, tapasztalatait röviden így foglalta össze: A művészeti irányzatok rendszerint falkában jelentkeznek. Ez a falka már felbomlott.
