Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)

Csak rótta az utat, mint egy örök csoszogásra kárhoztatott, roskatag gép: csisz-csosz. Aztán ez is elhalt, és újra nem történt semmi, és ismét nem válaszoltak a bokrok és a fák, és most sem szólt a régi, elmosódott harmónikaszó.

Előrelépett, a szivére szorította a kezét.

— Én, Farkas Éva — suttogta bele a fátylasodó csendbe, s megdöbbenve a tulajdon merészségétől, kerekre nyitott szemmel az ajka elé kapta a kezét. De most sem történt semmi.

Megrázta a fejét, hosszú, fémesen szőke fürtjei dacosan villantak meg a válla körül.

— Én, Farkas Éva — ismételte meg hangosan, mintegy közölve a világgal és a némasággal, hogy tudatában van mindennek, és mindenért vállalja a felelősséget. De a hangja — ezt maga is meglepetten vette észre — bizonytalanul csengett, mintha függetlenítette volna magát ettől a szép és meghajszolt, fiatal testtől, s most csodálkozva kérdezné, igaz-e mindez?

Igaz-e, hogy én, Farkas Éva, itt állok kitaszítva, elszakadva minden köldök- zsinórtól, minden megbízható száltól és közösségtől, s magamra maradtam? És miért? Mert Zsokó gyalázatosan viselkedett, vagy mert Sólyom Géza, más néven Karvaly, a nagy Karvaly, az irodalomtanárok gyöngye, az osztály bálványa, tavaly, az évvégi bálon a két keze közé fogta az arcomat, aztán egy fűtő pillanatra hozzászorította az arcát az enyémhez (kölni és enyhe dohány illata volt a bőrének), és én nagyon büszke voltam: az arcomra, a hódításomra, és arra, hogy előzőleg egy óra hosszat csak velem táncolt, és a fiúk nem mertek lekérni tőle. Még Zsokó sem. De aztán, amikor visszajöttünk az öltözőből, ahova a táskámért mentünk (és azért a kis szívdobogásért, amely azóta minden visz- szaemlékezésnél sajogva megszázszorozódott), Sólyom valami miatt visszamaradt egy percre — Virág állította meg az ajtóban —, és egész éjjel nem láttam többé. És akkor lecsapott rám Zsokó, és újra megszólalat a zene, és én csak álltam, és Zsokó gúnyosan a fülembe sziszegett valamit, megkérdezte, hogy reggelig akarok-e ott állni, aztán táncolni kezdtünk, éppen tangót játszottak, és Zsokó az egész, hosszú tangó alatt telesziszegte a fülemet komiszságokkal. Rettenetesen veszekedtünk aznap este. És aztán kibékültünk, és újra veszekedtünk, majd ismét kibékültünk. És hazafelé menet Zsokó dagadtra csókolta a számat. És én hagytam. És akkor már nagyon jólesett.

Aztán még egy hétig jártunk iskolába, de Sólyom többé felém sem nézett, egészen szeptemberig.

Megrázta a fejét, nem akarta még egyszer végig fanyalogni mindazt, ami ösz- szefüggött ezzel a borongós, őszi nappal. Csak egyet akart: lezárni mindent, az egész ügyet, az iskolát, Zsokót és Sólyom Gézát, Virágot, az egész osztályt, a konferenciát, az elszömyülködött és részvétteljes pillantásokat, mindent.

A fák között únott szél támadt, lomha, zörgős faleveleket görgetett.

Búcsúzva járatta végig tekintetét a tájon, s mikor a hajdani tábortűz elhagyatott helye ötlött a szeme elé, egy pillanatra ellágyult a tekintete. De aztán dacosan felrántotta a bokor mellől a kerékpárt, most nem törődött a hasába nyilaló, heves kis szúrásokkal sem, kemény, makacs szorítással megmarkolta a kormányt, mint aki harcolni akar.

— Én, Farkas Éva — suttogta bele harmadszor is a tehetetlen csendbe, de aztán elpittyedt ajakkal, elcsukló torokkal sóhajtotta maga elé:

— Visszamegyek az iskolába ...

A gondolat megborzongatta, bocsánatkérően megsimogatta a galagonyabokrot, s mint aki titkot közöl önmagával, a megsebzett színű levelek fölé lehelte:

— Itt nem szól többé semmi. Megyek.