Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)
köréjük telepedtek, s váratlanul megszakadó, elhalkuló zsongásból érezte, hogy meglepett, elnéző vagy gúnyosan megütköző pillantások kísérik az ő hivalkodóan hízelgő, nagy barátkozását Varga Virág testnevelő tanárral. Aztán szeilő támadt, de a bokrok friss, ruganyos ágai meg se rezzentek tőle, a duzzadó fűszálak derűsen állták a játékos, gyöngéd borzolást, a kékszirmú kis veronika-virágok kíváncsian fordították apró kelyhüket a suhanó szellő után, és minden olyan üde volt, olyan szép, olyan érintetlen. Valahol az erdő szélén, Zsokóék tábortüze mellett egy tangóharmónika szólt, Csajkovszkij szerenádját játszotta, és a szellő időnkint felkapta az édes dallamot, beborította vele a dombot és a rétet, aztán elhalkult a dallam, hogy néhány pillanat múlva csalogató- an, vágyódva visszatérjen és végigcsókolja az ember arcát, szemét. Szinte fájt, mikor a szellő másfelé sodorta a halk akkordokat, de a megbabonázott érzékek belekapaszkodtak a távolodó foszlányokba, s a dallam akkor is szállt, amikor a fül már nem hallott semmit. Aztán újra fuvallat támadt, áradt a szerenád, minden más hallgatott, elhallgattak az aranymálinkók, a kakukkok, a lányok és a fiúk is, és mindenkit megölelt, az ölébe ringatott az a névtelen boldogság, amely a nyárból, a fákból, a rétből és az illatokból ömlött, mint az alkonyi fény vagy a hajnali álom ... De most ősz van. Magányos gépkocsik duruzsolnak a szürke műúton, fehér, orvosságszagú kis golyók vádaskodnak a mélyszínű, fáradt bokor alján: most a névtelen bánat suhan a táj felett, és sehol sem szól a Csajkovszkij-szerenád. Ö, milyen más volt itt akkor minden! Milyen fiatal, fiatal volt a nyár! Azóta már járt itt egyszer: Zsokóval szöktek ki egy augusztusi napon; akkor, amikor neki megtiltották, hogy Zsokóval járjon, s mert a strandra sem mehettek együtt, ide jöttek a hajdani boldogságuk nyomait keresni. Mert akkor már nem voltak boldogok. Pedig az emlékek hatására akkor Zsokó is csendesebb és kedvesebb volt; még a hajdani hangya-játékot is megpróbálta felidézni, s miközben az ijedt kis fekete bogarat — talán ez is abból a hajdani hangya-családból származott — terelgette ide-oda az ő meztelen lábfején, egy pillanatra mintha a régi hangja csendült volna fel az elmúlt hetek nyugtalan lüktetései mögül: — De szép a lábad, Éva, szinte az ember tenyerébe simul; olyan, mint egy lágy ívű, keleti ékszer ... A lágy ívű keleti ékszeren később gyakran elgondolkodott, de Zsokó akkoriban szerette néha a költői hangulatokat, s a szavak titkait nem illik feszegetni. Mindenesetre akkor még nem volt kizárólag „te édes kis bestia!“, akkor még „keleti ékszerek“ és „virágszirom illatú kezek“ is voltak. Akkor, azon a könyörtelen élességű augusztusi napon döbbent rá arra, menynyire megváltozott minden. De megváltozott a nyár is; már nem volt fiatal és gondtalan, már nem sugárzott rájuk aranyló derűt és üdeséget: perzselt és izzott, szikrázva, levegőt rezegtetve lángolt, s ők ott hevertek fáradtan az izzó perzselésben, némán és szótlanul. És a tisztáson sem zsivajgott az osztály, és a rét közepéről nem közeledett feléje Varga Virág testnevelő tanár, és az erdő szélén nem szólt a tangóharmónika, nem, itt nem szólt már többé semmi. Most pedig ősz van. Ősz van, és ő egyedül van. Ősz van, és a bokor alján kis fehér golyócskák vádaskodnak. Felállt. Karcsú alakja olyan magányosan magaslott bele az elhagyatott, tarka foltokkal átszőtt, végtelen, őszi szürkeségbe, akár egy segélyt kérő, lemondó felkiáltójel. Keskeny szemöldöke fölött tétova, finom kis ránc futott fel a homlokára. Határozatlanul felsóhajtott, várt. A galagonyabokortól kért tanácsot, de a galagonyabokor gyáván lapult a rároskadt kerékpár alatt; a lombhullató, néma fák felé fordult, de a fák már készen álltak az elmúlásra, a rét a ködre várt, a domb a szálldosó ökörnyálakkal kacérkodott. Az ösvény felől újra léptek közeledtek, de ezúttal szaporán, sietősen, sőt, mikor közelebb értek, csoszogósan is. Kendős, derékroppantó rőzseköteg alatt görnyedő öregasszony baktatott át az országúton, neki a domboldalnak, a dombhát mögötti falu felé vezető útnak. Amikor elhaladt előtte, fel sem pillantott.
