Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)

köréjük telepedtek, s váratlanul megszakadó, elhalkuló zsongásból érezte, hogy meglepett, elnéző vagy gúnyosan megütköző pillantások kísérik az ő hivalkodóan hízelgő, nagy barátkozását Varga Virág testnevelő tanárral. Aztán szeilő támadt, de a bokrok friss, ruganyos ágai meg se rezzentek tőle, a duzzadó fűszálak derűsen állták a játékos, gyöngéd borzolást, a kékszirmú kis veronika-virágok kíváncsian fordították apró kelyhüket a suhanó szellő után, és minden olyan üde volt, olyan szép, olyan érintetlen. Valahol az erdő szélén, Zsokóék tábortüze mellett egy tangóharmónika szólt, Csajkovszkij szerenádját játszotta, és a szellő időnkint felkapta az édes dallamot, beborította vele a dom­bot és a rétet, aztán elhalkult a dallam, hogy néhány pillanat múlva csalogató- an, vágyódva visszatérjen és végigcsókolja az ember arcát, szemét. Szinte fájt, mikor a szellő másfelé sodorta a halk akkordokat, de a megbabonázott érzékek belekapaszkodtak a távolodó foszlányokba, s a dallam akkor is szállt, amikor a fül már nem hallott semmit. Aztán újra fuvallat támadt, áradt a szerenád, minden más hallgatott, elhallgattak az aranymálinkók, a kakukkok, a lányok és a fiúk is, és mindenkit megölelt, az ölébe ringatott az a névtelen boldogság, amely a nyárból, a fákból, a rétből és az illatokból ömlött, mint az alkonyi fény vagy a hajnali álom ... De most ősz van. Magányos gépkocsik duruzsolnak a szürke műúton, fehér, orvosságszagú kis golyók vádaskodnak a mélyszínű, fáradt bokor alján: most a névtelen bánat suhan a táj felett, és sehol sem szól a Csajkovszkij-szerenád. Ö, milyen más volt itt akkor minden! Milyen fiatal, fiatal volt a nyár! Azóta már járt itt egyszer: Zsokóval szöktek ki egy augusztusi napon; akkor, amikor neki megtiltották, hogy Zsokóval járjon, s mert a strandra sem mehet­tek együtt, ide jöttek a hajdani boldogságuk nyomait keresni. Mert akkor már nem voltak boldogok. Pedig az emlékek hatására akkor Zsokó is csendesebb és kedvesebb volt; még a hajdani hangya-játékot is megpróbálta felidézni, s miköz­ben az ijedt kis fekete bogarat — talán ez is abból a hajdani hangya-családból származott — terelgette ide-oda az ő meztelen lábfején, egy pillanatra mintha a régi hangja csendült volna fel az elmúlt hetek nyugtalan lüktetései mögül: — De szép a lábad, Éva, szinte az ember tenyerébe simul; olyan, mint egy lágy ívű, keleti ékszer ... A lágy ívű keleti ékszeren később gyakran elgondolkodott, de Zsokó akkoriban szerette néha a költői hangulatokat, s a szavak titkait nem illik feszegetni. Min­denesetre akkor még nem volt kizárólag „te édes kis bestia!“, akkor még „keleti ékszerek“ és „virágszirom illatú kezek“ is voltak. Akkor, azon a könyörtelen élességű augusztusi napon döbbent rá arra, meny­nyire megváltozott minden. De megváltozott a nyár is; már nem volt fiatal és gondtalan, már nem sugárzott rájuk aranyló derűt és üdeséget: perzselt és izzott, szikrázva, levegőt rezegtetve lángolt, s ők ott hevertek fáradtan az izzó perzselésben, némán és szótlanul. És a tisztáson sem zsivajgott az osztály, és a rét közepéről nem közeledett feléje Varga Virág testnevelő tanár, és az erdő szélén nem szólt a tangóharmónika, nem, itt nem szólt már többé semmi. Most pedig ősz van. Ősz van, és ő egyedül van. Ősz van, és a bokor alján kis fehér golyócskák vádaskodnak. Felállt. Karcsú alakja olyan magányosan magaslott bele az elhagyatott, tarka foltok­kal átszőtt, végtelen, őszi szürkeségbe, akár egy segélyt kérő, lemondó felkiáltó­jel. Keskeny szemöldöke fölött tétova, finom kis ránc futott fel a homlokára. Határozatlanul felsóhajtott, várt. A galagonyabokortól kért tanácsot, de a gala­gonyabokor gyáván lapult a rároskadt kerékpár alatt; a lombhullató, néma fák felé fordult, de a fák már készen álltak az elmúlásra, a rét a ködre várt, a domb a szálldosó ökörnyálakkal kacérkodott. Az ösvény felől újra léptek közeledtek, de ezúttal szaporán, sietősen, sőt, mi­kor közelebb értek, csoszogósan is. Kendős, derékroppantó rőzseköteg alatt görnyedő öregasszony baktatott át az országúton, neki a domboldalnak, a domb­hát mögötti falu felé vezető útnak. Amikor elhaladt előtte, fel sem pillantott.

Next

/
Thumbnails
Contents