Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)

Szép arca sötét volt, keskeny, erős ujjai közt meggyújtatlan, agyongyűrt cigarettát forgatott.

— Hol voltál ? — kérdezte még egyszer nyomatékosan.

— Mondom, hogy virágot szedtem. Nem hiszel nekem? — kérdezte egyű- gyűen, és érezte, hogy könnyek lopakodnak a szemébe. De Virág nyersen a szavába vágott:

— Hagyjuk a meséket! Tudni akarom, hol voltál?

A hangja úgy süvített, hogy szinte a testébe hasított. (Különös, abban a pillanatban maga is valósággal erkölcstelennek érezte magát; akkor döbbent az eszébe, hogy az a két-három fiú, akivel Zsokó előtt találkozott, sohasem csókolta meg másképp, mint a száján vagy az arcán — Zsokó volt az első aki nem a száját csókolta meg, Zsokó a lábszárát, igen; Zsokó a testét csókolta meg. Erre a gondolatra ismét megborzongott.) Dacosan felvetette a fejét:

— Tanárnő kérem, virágot szedtem, aztán találkoztam egy főiskolás ismerősömmel. Itt ültünk az erdő szélén és beszélgettünk — mondta a szükségesnél picit hangosabban, hogy ezzel is jelezze, nem tart igényt Virág barátságára: most már a tanárnőhöz beszél.

Virág pillantása úgy hatolt beléje, akár a tű hegye. Az ajkát nézte összehúzott szemmel, aztán végigseperte a szemével a blúzát, a szoknyáját, még ma is érzi magán azt a pillantást.

— Vigyázz magadra — mondta aztán halkan, de a hangjából annyi fenyegetés áradt, hogy összerezzent tőle. — Vigyázz magadra — ismételte meg még egyszer —, nem csak én kerestelek! — Mintha még mondani akart volna valamit, de aztán mégsem szólt, haragosan elhúzta az ajkát, és ott hagyta. Ő pedig megzavarodva osont vissza a lányok közé. Ez volt az első eset, amikor Virág ellen fordult. Már akkor átfutott rajta egy halvány kétely, hogy Virág hajlamos az árulásra; közelebb áll a felnőttekhez, mint hozzájuk.

Igaz, később, amikor a többiek labdázni mentek a fiúkkal, ő pedig fejfájás ürügyével félre húzódott, Virág magához intette:

— Gyere, kapsz valamit fejfájás ellen.

Tiltakazni akart, mert még mindig sajgott a szíve és az önérzete, de Virág minthacsak megsejtette volna, hozzátette:

— Nekem is fáj a fejem. De előbb keríts egy pohár vizet.

így már nem lehetett visszautasítani; egy halk igennel sarkon fordult és elsietett. Mire visszatért a vízzel, Virág már ott ült a tanárok táborhelyén, egyedül, elgondolkodó arccal, mert a tanárok is beálltak a játékba (emlékszik, akkor éppen Rinaldini bácsinál volt a labda, s a többiek olyan diadallal ugrándoztak körülötte, mintha ennek az ősz öregembernek a játékos mókázása a tulajdon fiatalságuk külön győzelmét jelentené valami felett, aminek talán nevét sem tudták volna adni, s amivel egyébként nem is törődtek túlságosan), csak ők ketten maradtak kívül a zsivajgó, játékos, felhevült arcú körön, s ettől még végtelenebb lett az égbolt és a rét, s még mélyebb és fojtottabb a kettőjüket körülvevő, kirekesztett csend.

— Tessék — nyújtotta oda a vízzel telt poharat, de Virág nem nézett rá.

— Tanárnő kérem, itt a víz — mondta hangosabban, de Virág még mindig nem nézett rá. Akkor tanácstalanul leguggolt, hogy melléje helyezi a poharat. De Virág váratlanul megmozdult, elvette a poharat, neki pedig elkapta a csuklóját, és maga mellé rántotta.

— Értsd meg, hogy féltelek, te buta!... Érted? Nem érted — sóhajtotta lemondóan. Ettől majdnem újra megsértődött. De Virág ekkor rápillantott; úgy ragyogott a szeme, mintha a tulajdon, előbbi könnyeinek a visszfénye tükröződne a tekintetéből, s ettől nyomban megengesztelődött. Óvatosan Virághoz simult, a tenyere alá csúsztatta a kezét, picit a fejét is a vállának támasztotta, és olyan lágy, lusta boldogság öntötte el, hogy akkor nem cserélt volna senkivel, és nem hiányzott a boldogságához senki és semmi. Még Zsokó sem.

Hiánytalan boldogság — ez ötlött akkor az eszébe, s miközben hátravetett fejjel a napfényben fürdő faormokon átszivárgó sugárzásba merítette az arcát, már azzal sem törődött, hogy a többiek közben abbahagyták a játékot, zajosan