Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)
lyagokba burkolózva lobogott Zsokóék tábortüze. A tűz körül hetyke, tarka, kockás ingek, itt-ott széles vállű, izmos, meztelen felsőtestek hajladoztak, de Zsokó nem volt köztük, Zsokó itt hasalt mellette a domboldalon, félkézzel az ő kezét fogta, s a másik kezével egy méltatlankodó kis fekete hangyát terelgetett azon a keskeny kis ösvényen, amely Zsokó táskarádiójának a szíja és az ő meztelen lábszára között húzódott végig. Az ösvényt Zsokó formálta ki gondos szakértelemmel, külön erre a célra, s valahányszor Zsokó helyes irányba terelte a riadt kis versenyfutót, az ujjai mindannyiszor hozzáértek a bőréhez, meghatározhatatlan bizsergést, enyhe zavart és bosszantó pirulást okozva. Az arca utóbb már annyira égett, hogy egy különösen simogató érintésnél elrántotta a lábát: — Ne, Zsokó, megcsíp! — Sohasem lennék képes ilyen modortalanságra — válaszolta a fiú szemforgató illemtudással, s elkapva az ujját a hangya mellől, a szívére szorította a kezét: — Biztosíthatom, soha! — A hangja olyan ünnepélyesen csengett, hog.y kacagnia kellett rajta, s gyöngéden belekapva a fiú rövidre nyírt hajába, titokzatosan a fülébe súgta: — Nem maga, csacsi! A hangya! — Ja vagy úgy! — folytatta a fiú a játékot, s hevesen megrázta a fejét: — Ő sem! Nézze! Óvatosan a két ujja közé csíptette a pici bogarat, egy pillanatig gondterhelten habozott, mintha megfelelő helyet keresne számára, aztán felkiáltott: — Itt jó lesz! Ma is emlékszik még, milyen megmagyarázhatatlan félelem fogta el abban a pillanatban; szeretett volna felugrani, vagy a tenyerével elfedni a lábszárát, de Zsokó akkor már eleresztette a hangyát, majd hirtelen ráfújt, és ugyanazzal a mozdulattal rászorította az ajkát az ő meztelen bőrére. Különös érzés volt; diadalmas és ijesztő is, s a gondolatok olyan kusza zűrzavarban kergették egymást az agyában, hogy szinte beleszédült. Furcsa, hogy az első gondolata az volt, most már nerrŕ húzhatja el a lábát, mert ez suta és nevetséges mozdulat lenne. Aztán az jutott az eszébe, milyen különös, hogy Zsokó minden lánnyal tegeződik, csak vele magázódik. Egyszer, talán második vagy harmadik találkozásuk alkalmával, meg is említette ezt neki, és Zsokó akkor rejtélyesen csak ennyit mondott: „Majd eljön annak is az ideje.“ Most jött el? S végül, de ez már akkor villant át az agyán, amikor szelíden lefejtette a lábáról Zsokó fejét, s tűrte, hogy a lábszára helyett a tenyerét csókolgassa, az is eszébe jutott, hogy ha reggel nem romlott volna el a halásznadrágja villámzára, akkor Zsokó nem csókolhatta volna meg a lábát. Ezen azonban nem töprenghetett tovább, mert a hátuk mögött, a réten, ahonnan a környező bokrok és a fölöttük terebélyessedő, villás derekú bükkfák sűrűjétől nem láthatták őket, élénk, újjongó zsivaj támadt: a többiek bizonyára valami közös játékhoz készülődhettek, válniuk kellett. Ijedten állapította meg, ho.qy már majdnem egy órája megszökött a többiektől, sietve búcsúzott, s belopakodott a fák közé. Lehajtót fejjel, virágokat tépdesve haladt tovább, s már sikerült is a lányok mögé kerülnie (a fiúk szerencsére még csak akkor kezdtek visszaszállingózni a rét túlsó feléről, ahol fociztak), amikor a tisztás közepén lelkendező csoport mögül váratlanul elébe toppant Virág. Amikor megpillantották egymást, mindketten megtorpantak egy pillanatra, ő ijedten, Virág — úgy látszott — ingerülten, de egyszersmind megkönnyebbülten is. Bűntudatos mosollyal lépett Virág elébe (Varga Virág testnevelő tanár vagyok, remélem jó pajtások leszünk — ó, ez is milyen üres szólam volt; azóta már itt is változott a szöveg: „Sajnálom, hogy a barátnőd voltam ...“), de Virág egy haragos pillantással megállította: — Hol voltál? Már egy órája kereslek! A fenyegető hangra megütközve kapta az arca elé a kezét, mintha ütéstől félne, s megütközve hebegte: — Virágot szedtem. Hiszen tudod ... — többet nem bírt mondani, védekezve nyújtotta maga elé a kezében szorongatott pár szál tarka szalmavirágot, s zavartan elhallgatott. Még sohasem látta Virágot ilyen idegesnek és komornak.
