Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)
— Na? — Nem jön le? — Minek? — Hát enni! Ide ülhetünk az út szélére. — Bánja a fene. » Már kászálódott volna lefele, mikor a fiú megint felkiáltott: — Hé! — Na? — Az én szalonnámat is hozza? — Én? Nem. — Hát hozza! Pillanat múlva már ott állt az öreg, nyújtotta feléje a barna papirosba göngyölt, lapos, kis csomagot. — Szalonna van benne? — kérdezte dörmögve. — Az. Füstölt szalonna. Tuti. Maga mit hozott? — Kolbászt. Elfelezzük? — Felezhetünk. Mikor már ott falatoztak az út szélén ülve, háttal a lánynak, a fiú kezében egyszer csak megállt a bicska: — Hallja! — Mi kell ? — Hátha éhes. Ne kérdezzem meg ? — Hadd a fenébe — mondta az öreg teli szájjal. — Mit törődöl vele? Ismered ? — Én? Honnan a francból? — Nahát akkor! Rokonod? Adj még egy harapás szalonnát! Vegyél magadnak kolbászt; ne nézd, egyél... Biztos a haverjét várja — bökött a háta mögé a bicskával. — Nem hallottál még olyat? — röffent fel, hogy a fiú rábámult. — Mikor a gyárban dolgoztam, ott is ismertem egy ilyet. Nem a lányt, a pasiját. Nős ember volt, két gyerekkel. Hetenkint kétszer is megugrott délelőtt a gyárból, a kisjány meg ott várta az erdőszélen. Mi? — könyökölte oldalba a fiút — ez a jó, mi? — Gondolja? — Tuti — vágta rá az öreg csúfondárosan, és bekattintotta a bicskáját. Halkan beszélgettek, de a mozdulatlan csendben minden szavuk odahallatszott a lányhoz. Szeretett volna elszaladni, menekülni, rájuk kiáltani. De aztán egyiket sem tette, kinyújtotta a lábát, lehajtotta a fejét, hogy a homloka szinte a térdét érintette. Az arca bíborpiros lett a beléje tóduló vértől, a kezét görcsösen ökölbe szorította, s a dobhártyáján dörömbölő szívdobogásától nem hallott többé semmit. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor odalent az országúton felduruzsolt a gépkocsi motorja. Ezt is inkább megérezte, mint meghallotta, de mikor a szőke fiú a vezetőfülke lebocsátott ablaka mögül félig bocsánatkérően, félig kétkedően búcsút intett feléje, nem fordította el a fejét, mozdulatlan arccal csibészes- keserű kis szitkot szisszentett maga elé, s majdnem elmosolyodott, amikor átvillant az agyán, vajon a fiú leolvasta-e az ajkáról, mit üzen neki, a társadalomnak és az egész világnak. Fonnyadt fűszálat vett a foga közé, morzsolgatni kezdte, lassan végigjáratta a tekintetét a tájon. Hirtelen megborzongott: a csöndes, őszi tájból valami olyan végtelen, fájdalmas szomorúság áradt, amely független volt az ő fájdalmától és bánatától, s ez a szívébe markolt. Itt most nem a fegyelmi értekezletről volt szó, amelyen valószínűleg ki fogják zárni az iskolából, nem Terka néniről, a drága Deliláról, aki leutcalányozta, nem is Virágról, aki megtagadta, mégcsak nem is Zsokóról. Nem, ez a szomorúság magából a földből, a fákból és a gyönyörű, mélyszínű bokrokból áradt, az őszből, a megöregedett nyárból, amely akkor, az évvégi majáliskor olyan nagyon-nagyon fiatal és üde volt még. Akkor is itt ültek a dombhajlat alatt, kissé távolabb, messzebb az országúttól, a hátuk mögött zsongott az erdő és a rét, s a szemközti tisztás szélén tejfehér füstgomo-
