Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)

torhoz ballagott, ö is belenézett. De a szőke akkor már húzta is ki a fejét, felegyenesedett, rácsapta a motorházra a tetőt. Csípőre tett kézzel hátralépett, hátravetette a fejét, lendületesen a kerékre köpött.

— Jól van ez — mondta megelégedetten. — Mehetünk. Tuti motor ez. Nincs semmi baj. Megy ez.

— Megy? — kérdezte az öreg, inkább csak illendőségből.

— Mint a sicc. Ugorjon fel.

Az öreg indult a kocsi felé, a fiatal szétterpesztett lábbal, szorosan az ormótlan kocsikerék mellé állt. A bakancsa orrával odébb rúgott egy kavicsot, közben gépiesen körülnézett. Akkor megpillantotta a lányt. Elugrott a kerék mellől, rántott egyet a nadrágján. Mozdult, hogy a kocsi túlsó oldalára kerül, de közben mást gondolt, megállt a nyitott kocsiajtó előtt.

— Hé — kiáltott fel.

— Na? — dugta ki a fejét az öreg.

— Valami panka ül ott fenn a dombon. — Óvatosan visszanézett a válla felett, kijavította: — Nem is panka. Inkább valami cicusnak nézem. Egészen fiatal. Tuti — tette hozzá meggyőződéssel. Megvakarta a fejét. — Megnézem — döntötte el, és sarkon fordult. — Hátha velünk jön — dörmögte útközben.

Az öreg nem szólt, csak kíváncsian meresztette a szemét. Közben nyelt is egyet, mozdulatlan nyakkal, az ádámcsutkája hosszan szánkázott fel-alá ráncos, barna bőre alatt.

A szőke felért a dombra, zavartan megállt, megpillantotta a kerékpárt.

— Kilukadt? — kérdezte érdeklődve.

A lány megrázta a fejét.

— Hát?

— Semmi — mohdta a lány halkan, nem is visszautasítóan. — Csak ülök.

— Ül?

— Igen — válaszolta a lány, és az aszott füvet tépdeste maga körül.

— Itt ül ?

— Igen. Nincs abban semmi — nézett fel reménykedve.

— Nincs. Abban nincs — hagyta rá a fiú készségesen, és eltűnődött. — Hallja

— kapta aztán fel a fejét felcsillanó szemmel —, nem akar velünk jönni? Be — bökött a hüvelykujjával a kocsi felé —, a városba. Elviszem, ha akarja. Tuti

— tette hozzá, hogy az ajánlat kecsegtetőbb legyen, s nyomatékosan újra a kocsi felé bökött: — Kocsin.

— Kocsin? — kérdezte a lány tétovázva, aztán határozott mozdulattal megrázta a fejét. — Nem, köszönöm. Itt maradok. — Ügy érezte, hogy ez nem elég, szeretett volna még valamit mondani, de nem tudta, mit. Ezért megpróbált megnyerő mosolyt erőszakolni az arcára, és felnőttes, suta bájjal hozzátette:

— Nagyon kedves.

A fiú tanácstalanul bámult rá, aztán megköszörülte a torkát és vállat vont:

— Hát akkor ... jó mulatást.

— Isten vele — szólt utána a lány ismét az előbbi pózban, és megismételte:

— Nagyon kedves.

A fiú ettől végképp megzavarodott, széles léptekkel ballagott le a kocsihoz, nekitámaszkodott a nyitott ajtónak, úgy nézett fel az öregre:

— Nem jön.

— Nem?

— Nem. Azt mondta, ott akar ülni.

— Ott?

— Ott.

— Egye fene — vélte az öreg, és átcsúszott a saját ülésére. De hogy a fiú még mindig ott állt, újra kidugta a fejét az ajtón: — Nem megyünk?

A fiú feltette a hágcsóra a lábát, de akkor az öreg ismét megszólalt:

— Vagy ni! Nem harapunk elébb?

— Haraphatunk — vette le a lábát a fiú a lépcsőről, és zsebredugta a kezét. Aztán megrázta a fejét, mintha valami különös gondolatot akarna elhessegetni, és bekiáltott a kocsiba:

— Hé!