Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)
A könnycsepp megrezdült a szeme sarkában, s mintha a gondolat vigasztalan súlya taszítaná alá, legördült. A szája szegletében akadt meg; sós volt, és tehetetlen lázadásra ingerelte. Üjra a kerékpár felé pillantott. Ha most gyorsan kiszedi a táskájából a rúzst, talán még rendbe hozhatná az ajkát. De ekkor a háta mögött hangosabbat roppant egy száraz targally, s a lány újra lehorgasztotta a fejét. Előbb kellett volna. Mire hozzákezd, ide érnek a léptek. Nem ülhet itt a bokor tövében, mint valami szédült, megváltásra vagy országúti kalandra váró, ostoba, elvarázsolt Csipkerózsika. A léptek már ott neszeztek a nyakszirtje mögött, s valahogy most már nem is hatottak olyan könnyednek és hetykének. Komoly, határozott és megfontolt léptek voltak. Egy komoly és határozott, bátor férfi léptei. De igazán, ki lehet? Elpirult, ültében előrehajolt, még egyszer megigazította a térdén a szoknyát, kecsesebbre simította. A Kapitány... A Kapitány is lehet. . . A gondolat olyan kétségbeesett, gyerekes, lehetetlen sóvárgással ötlött az agyába, hogy majdnem újra elsírta magát. A tenyerébe kellett vájnia a körmét, hogy elhessegesse ezt az újabb képtelenséget, de a felvillanó, régi álomkép éppen olyan makacs, gyerekes daccal kitartott, és nem hagyta elhessegetni magát. Igenis, a kapitány! A kapitány, aki akkor lépett álmai életébe, amikor az osztályban a lányok először kezdtek összebújni az órák közötti tízpercekben, míg' az órák alatt titokzatosan összehajtogatott kis cédulák csusszantak kézből kézbe, s a padok alatt, dugva, lázas izgalommal kibetűzgetett cédulák Gézákról és Lacikról fecsegtek együgyű kis történeteket, amelyek hajszálnyira azonosak és kétség bee j tőén ostobák voltak. Ő nem állt be a cédulacsusztatók közé, neki nem voltak ostoba, semmitmondó kis kalandjai Lacikkal és Ferikkel, bár ez valahol a lelke mélyén titokban bosszantotta is. De aztán — ez egy kivételesen meghitt, érzelmes téli estén történt, amikor lámpaoltás után megelégedett-fárádtan a feje alá kulcsolta a kezét az ágyban, és a szoba falán mély és meleg árnyak duruzsoltak a kályhaajtó mögül kivilágló, álmos zsarátnok pirosas fényében, és Fülig Jimmy meg a Fekete Herceg meg Jó Baba és Teddy-mackó meg a többiek is mind elhelyezkedtek már a pamlag kényelmes sarkában; vannak az életben ilyen meghitt és érzelmes esték — és akkor ... akkor váratlanul és délcegen megjelent a Kapitány. . A Kapitány tüzér volt (nem, nem volt huszár, sem repülő, sem tengerész: ezek olyan ostoba kis gyerekábrándok, amelyeket buta kislányok szövögetnek mesebeli, délceg katonákról) — a kapitány élő és valóságos tüzér volt; hajna- lonkint, amikor az egész ház, anyut, aput meg Gabit is beleértve, még a kispárna csücskével alkudozott egy ici-pici adag pót-alvásért, a kapitány már ott lovagolt a százada élén. Éjfekete lovának villogó acélpatkói dallamosan csattogtak az álmos kövezeten, utána súlyos robajjal gördültek tova az ágyúk hatalmas megvasalt kerekei, és a kapitány ott lovagolt mozdulatlan, komoly arccal, feszes derékkal a karcsú, hosszúcsövű ágyúk előtt. De volt úgy is, hogy táncos lábú lova nélkül vonult ki; ilyenkor odaült a legelső ágyú mozdulatlanná merevedett tüzérei közé, háttal a páncéllapnak és ágyúcsőnek, halvánýbama arca hetykén feszült neki a hajnali szélnek rohamsisakja keskeny álladzója felett, fehér kesztyűs kezét feszesen a térdére helyezte, úgy ült ott hűséges altisztjei mellett, mintha maga is egyszerű rohamtüzér lenne, csak a szeme villanása, összezárt ajka parancsoló vonala árulta el, hogy ő a kapitány ... Azon a bizonyos éjszakán — ez még kilencedikben történt, istenem, ki hinné, hogy azóta mindössze négy kurta év telt el — sokáig nem engedte csukott szemhéjai mögé lopózni az álmot, s másnap boldog, kifürkészhetetlen arccal ült a helyén a padban; akkor már mindent tudott a kapitányról, s a kapitány is mindent tudott róla. Igaz, azóta — ó, gyötrő szégyen, tehetetlen gyarlóság — azóta előfordult, hegy az ő életébe is menthetetlenül belesodródott néhány Laci. sőt egy-két Pityu is — istenem, Zsokó, mit tettél velem? — de a kapitány mindig és min
